A múlt befejeződött

Nagy port vert fel, hogy Angyalföldön írd és mondd nyolcmillió forintot emésztett fel egy önkormányzati sportlétesítmény tíz négyzetméteres mellékhelyiségének átalakítása és felújítása, hogy mozgássérültek is használhassák. Főként az váltott ki komoly felháborodást, hogy kiderült: nem aranyból vagy platinából öntötték az ülőkéket, csaptelepeket, egyebeket, nem gyémántberakásos tükröket szereltek föl, csupán hagyományos nyersanyagból dolgoztak. Sőt még a csempék is újrahasznosítottak voltak. Ennyiért, a beruházás volumenéhez képest horribilis summáért már kisebb öröklakást lehet kapni egy kevésbé divatos környéken. Sőt a volt csepeli rendőrkapitány hárommillió forintért kapta meg a nyolcmillióra taksált szociálisbérlakás-kuckóját az ottani haveri önkormányzattól egy év bentlakás után.
De hát a szoci fellegvárban a toalettnek is megkérik az árát. Amikor persze elmondták, hogy Tóth József MSZP-s polgármester és országgyűlésiképviselő-jelölt keze van a dologban, mindjárt megértőbben hümmögött mindenki. Hiába, ahová a szocik a lábukat, kezüket beteszik, ott oly sietve röpül a pénz a kasszából, mintha porszívóval csalogatnák elő. Még örülhetnek is a derék, sokat szenvedett angyalföldiek, hogy nem kérte kölcsön a falbontáshoz a takarékoskodó, gondos polgármester Demszky Gábor főpolgármestertől valamelyik fúrópajzsát. Borost vagy Bochkort – mert ünnepélyes keresztelőjük is volt! –, esetleg mind a kettőt. Akkor annyiba került volna a vizesblokk, mint a még el sem készült komplett Szent Gellért téri négyesmetró-megálló a termálvízforrásokat elkerülő borsos technikai felárral. Nem garasoskodtak más mosdókkal és egyéb épületrészek renoválásával sem az angyalföldi szocialisták Kádár János MSZMP-pártfőtitkár egykori kedvenc kerületében. Egy XIII. kerületi óvodában potom tizenhatmilliócskát kóstált a mosdó felfrissítése, hogy egy másik kisdedóvóban a homlokzat és a terasz felújíttatására elköltött 52 millió forintot ne is említsük. Bizony jó üzletet csinálhatott a munkálatokat végző magáncég. Az utódpártiak vezéreszméje ugyanis: mindegy, hogy mennyibe kerül – csak jó drága legyen.
Rossz nyelvek szerint többe kerülnek a munkálatok, mint a Parlament épületének teljes felújítása, rekonstrukciója. Ha mindez a gigantikus herda az Amerikai Egyesült Államokban történik meg a Fehér Ház tatarozásánál, már az elnök bukásáról suttognának bennfentesek, kongreszszusi bizottság alakulna, az elnöki szóvivő pedig nem győzne magyarázkodni a rendkívüli sajtótájékoztatókon. Nálunk? Hiába tették meg az ügyészségi feljelentést, az évek óta uralkodó polgármester meg sem rezdül, és olyan undorral, fensőbbségesen hessegeti el a Hír TV riporterét, amit legfeljebb magasabb kasztbéli, megközelíthetetlen indiai maharadzsák engedhettek meg maguknak – cirka százötven évvel ezelőtt. Olyan vastag bőre van az illetékes elvtársaknak, akár egy elefánt talpa.
Mégis, bármennyire meglepő, bizonyos szempontból meg kell védenünk a rogyadozó tekintélyű, bukófélben lévő angyalföldi szoci vezetést, amely ez idő tájt utolsó hátratolt helyőrségként próbálja szolgálni a pártot.
Mert legalább elkészült az a mellékhelyiség. Kicsit drága volt ugyan a WC, leszakadt ez-az, egy-két ülőke s a többi – de valamit igen, tényleg megcsináltak. Ami ugye ritkán mondható el a hazai álbaloldal által uralt projektekről. A négyes metró építése például hosszabb ideig fog tartani, mint a hatalmas egyiptomi piramisok felhúzása. Ha így haladnak a dolgok, bekerülhet a Guinness-rekordok könyvébe és régészeti emlékként, a világ nyolcadik csodájaként válik turisztikai látványossággá a lajhárlassúsággal épülő csigametró. Hovatovább egy útszéli KRESZ-táblát sem tudnak úgy átadni, hogy ne cserélne gazdát pár tíz millió forint egy nokiás dobozkában. Tulajdonképpen még kész önmegtartóztatás a részükről, hogy csak mobiltelefonok csomagolóanyagait használják föl a korrupciós simliügyletek lebonyolítására. Gondoljunk bele, mennyivel cudarabb lenne a helyzet, ha nagyképernyős televíziók vagy hűtőszekrények dobozait rendszeresítették volna a „dokumentumok” átadására. Ahová lépnek, ott fű nem terem. Csak rombolás és korrupció minden szinten és fronton.
Így hát jogosnak tűnhet a kérdés: szegény Tóth, miért is bántjátok? Mit nekünk pár méregdrága piszoár, miközben a nagy leépítések közepette leállíttatták a közlekedést a paksi erőműhöz vezető vasútvonalon? Ha menekíteni kellene az ott dolgozókat és a technikát, csak a sínpár maradna. Őrzésére nincs pénz, a színesfémtolvajok bármikor fölszedhetnék. S nemhogy vonat, de még egy kacagó szél sem suhanhatna el a nagy ugar felett. Szegény Ady Endre, ma már A magyar ugaront sem írhatná meg. Hisz hogy szólhatna egy vers tízmilliós WC-csészékről, nokiás dobozokról és gyommal benőtt, sóval behintett vasúti vágányokról a kormányzatilag ajnározott színesfémhulladék-kereskedők telephelyein? Vagy miként lehetne arról írni, hogy a mai disznófejű nagyurak még egy parlamenti választást sem tudnak megtartani anélkül, hogy botrányba és közröhejbe ne fulladjon? Vagy arról, hogy egy országos választási bizottsági elnök és helyettese OPNI-érett tekintettel órákon keresztül keresztbe fekszenek a választási eredmények közlésének. Talán arra gondolna Ady is, hogy ama egykori magyar ugar virágzó Kánaán volt a mostani állapotokhoz képest. S tán még jókedvre is derülne, hogy innen csak felfelé vezethet az út. Mert nem is a jövő kezdődött el – a múlt fejeződött be.