A tisztelet és a becsület erénye a politikában

Nem értjük, nem és nem. Hogyan juthattunk idáig? Miért rossz a közérzetünk? Honnan a radikális elutasítás politikájának a sikere? Miért fél egyre több ember? Hova tűnt a biztonságunk? Miért nem bízhatok meg senkiben? Záporoznak az ehhez hasonló kérdések nap mint nap. Kampány idején persze koncentráljon csak mindenki közvetlenül a kampányra. Pedig a kampány ideje arra is alkalmas, mivel érzékenyebbek vagyunk a nagy kérdésekre, hogy feltegyük a legfontosabbakat. A legfontosabbak rendszerint a legegyszerűbbek. Ilyen például, hogy miért nem tiszteljük egymást. Ártatlannak látszó kérdés, holott lehet, hogy a tisztelet hiánya felől nézve sok minden érthetőbbé válik.
A tisztelet fogalmát valójában ma már nem is használjuk. Kivéve azt a politikai és – ki tudja – gazdasági szándékkal átszőtt kísérletet, amelyet a Schmuck Andor-féle Tisztelet Társasága négyévente bemutat számunkra. Valójában nem tisztelünk senkit és semmit. Helyette vagy rajongunk valakiért vagy gyűlölünk valakit. Hogyan alakult ez ki? Az arisztokratikus berendezkedésű államok a tiszteletet tartották és tartják a legfontosabb erénynek. Az ázsiai társadalmak akár demokratikus alkotmányos berendezkedés mellett sem adták fel a tisztelet követelményét. Az európai-amerikai demokráciának viszont nincs szüksége a tiszteletre, mert egyetlen dolgot erőltet: fogadd el, ismerd el a másik igényeit. Ezt hívják emberi jogi érvelésnek és a tolerancia jelszavának. Hiszen mindenki egyenlő, mindenkinek egyenlő jogai vannak. A jogokat tiszteld, ne a másik embert. Ez minden demokratikus kultúrára jellemző, legalábbis ez az erkölcsi követelmény rendre megfogalmazódik. A kérdés az, hogy van-e reális lehetősége e követelmény megvalósulásának, vagyis hogy egyenlőnek lássuk a másikat. A tapasztalat nem ezt mutatja, s nem véletlenül. A posztkommunista társadalmak egyelőre azzal küszködnek, hogy mire alapozzák az új rendjüket: a nemzeti kérdésre?, a gazdasági fejlődésre?, az alkalmazkodásra? Vagy mire? Ez csak látszólag döntés kérdése. Valójában az a kérdés, hogy kialakítható-e a posztkommunista közösségben olyan erkölcsi rendszer, amely képes kezelni két öröklött problémát: hogyan viszonyuljunk a régi rendben gyökerező hatalmi hálókhoz és mentalitáshoz, illetve mit kezdjünk a szélsőségesen egalitariánus (egyenlőségelvű) társadalmi testtel, amit a kommunizmustól örököltünk, s a populizmus melegágya. Ráadásul a kettőre nem ugyanaz a gyógyszer.
Nézzük, ki hogyan gondolkodik és viselkedik ebben a két kérdésben. A baloldal, amelynek máig sincs önálló, a régi renddel szemben is kritikus irányzata, hisz a demokrácia automatikus erkölcsi egyenlősítő erejében. Ők rábízták magukat az intézményes megoldásra. Azonban erkölcsi kérdéseket semmilyen intézmény nem tud megoldani, erkölcsi-lelki kérdésekben sem a jogi, sem az adminisztratív megközelítés nem illetékes. Az SZDSZ ebben a kettősségben őrlődött fel: erkölcsileg tudták mi a tét, viszont hittek a jog mindenhatóságában. Tévedtek. Mára az is kiderült, hogy Gyurcsány Ferenc sem érti a problémát. 2010. március 19-re összehívott több száz embert, hogy egyetlen mondatot elhelyezzen: a leendő kormány „a hazugság mocskában” (vagy -ba, nem mindegy!) fog megszületni. Mondandójának többi része mellékes, csak körítés volt. Azért nem érti a problémát, mert azt hiszi, hogy agresszivitással erkölcsileg elérheti a döntetlen eredményt. Ő nem győzni, hanem emancipálódni akar – persze azt hiszi, hogy a győzelem elfedné a valódi problémát. Elismerésre vágyik, holott tiszteletet kellene elérnie. Nem tagadom, lehet, hogy elkeseredésének legfőbb oka az, hogy tudja, a tiszteletet soha nem érheti el, eleve ki van zárva a múltja, karrierútja és most már fatális hibái miatt is. Fél a lenézéstől. Mert nem akarja megfizetni a kommunizmus árát. Elhitte, hogy az alkotmányos jogi forradalom megoldja a régi nómenklatúra baját. Nem, az SZDSZ sem megoldás, nincs feloldozás – ha előbb felismeri a probléma természetét, talán lett volna más megoldása is, már amennyiben egy élpolitikusnak lehetnek egyéni útjai. A Fidesz érti a dilemmát, s mert megoldhatatlannak látja, inkább a második kérdésre összpontosít, vagyis elfogadja az egyenlőségelvűséget, hiszen így nagyobb a politikai esélye, a rendszerváltást népi esélynek tekinti. Még akkor is, ha a nép elutasító, közömbös, s persze kiszámíthatatlan.
Lássuk akkor bajunk másik ágát, a szélsőségesen egyenlőségelvű örökségünk következményeit. A kommunista társadalom a legalsó osztályok politikai lázadása volt a náluk jobban élőkkel szemben. Fő, de soha be nem vallott erkölcsi motivációjuk az irigység volt. Hogy a bolsevik forradalom sikeres lehetett, az nagyban összefüggött a modern tudomány tudásfelfogásával. A természet leigázása, az emberek között kialakult hierarchikus viszonyok felszámolása (nincs mit tisztelni), a hatalom társadalmasítása, a vallás megszüntetése mind azért vált megfontolandó lehetőséggé, mert a modern tudomány hihetővé tette a korlátlan lehetőségeket. A korábbi utópikus vágyak megvalósítható, tervekben megfogalmazható politikai cselekvéssé váltak. A materialisták előbb „legyőzték” Istent és a sorsszerűséget, helyére állították a történelmet, amely viszont már az ember hatalmában áll – állították. Ott volt az ígéret, ki lehet lépni a történelemből, ez volt a kommunizmus, amelyben nincs kényszerűség vagy szükségszerűség. Ehhez a programhoz sorakoztatták fel a tömegeket, amelynek tagjai minden szempontból egyenlők: gazdaságilag, politikailag, kulturálisan. Radikalizálták az egyenlőség eszméjét, a kommunizmus maga volt a megtestesült radikalizmus. Ebből nem lehet kijönni moralizálással és alkotmányos forradalommal, ahogy a nyugati, szenvtelen megítélés hiszi. Minél kísérletezőbb volt egy kommunista rend, annál tovább tart a posztkommunista agónia. A keményvonalas volt kommunista rendszerek ezért tartanak ma előbbre, feltéve, hogy egyéb tényezők (pl. államalapítás, etnikai feszültségek stb.) nem nehezítik az eredeti szándékot. Valójában a posztkommunizmus problémája a volt kommunista radikalizmus meghaladásában rejlik. A kommunista radikalizmus azon alapult, hogy minden bajnak egy oka van. Tehát egy a megoldás is. Maga a kommunizmus is az egyetlen üdvözítő módszer megtalálásán alapult – a marxi gazdasági és történelemfilozófia „a módszer”. Amikor a posztkommunista rendszer válságba fordult, ez ma Magyarország helyzete, akkor is sokan úgy gondolják, hogy a radikalizmus a megoldás. Radikálisnak lenni annyit tesz, mint egyetlen okot keresni és egyetlen okban hinni. Ez kommunista gondolkodásmód. Ilyen „együgyű” elképzelés ölthet számtalan formát. Lehet ez a piac mindenhatóságának az eszméje, a rasszizmus magyarázó erejébe vetett hit, vagy éppen a demokrácia abszolutizálása, ahogy most éppen a szocialisták leegyszerűsítik a világot. A posztkommunista tudat a gyengeség jelének fogja fel, ha valaki több okot is feltételez, hiszen – hogyne tudnánk – „a tett halála az okoskodás”. Valójában fordítva is igaz: okoskodás nélkül nincs sikeres tett a politikában.
Minden radikalizmus – beleértve a posztkommunista „együgyű” radikalizmusokat – három hibát követ el: egy gondolatit, egy érzelmit és egy erkölcsit. A gondolati hiba neve előítélet. Minden előítélet addig hasznos, sőt az egyén önvédelmét szolgálja, amíg tapasztalaton alapul. Abban a pillanatban azonban, amikor az előítélet az általánosítás szintjén mozog, kockázatos magatartásmódra ösztökélhet. Minden általánosítás abból indul ki, hogy mivel egy csoport tagja így vagy úgy viselkedett, a csoport másik tagja is hasonlóan fog viselkedni: a magyar – a szlovák fanatikus szemében – biztosan a szlovák nép identitására tör, vagy – egy másik példával élve – minden cigány tolvaj. A gondolati hiba nyilvánvaló, hiszen az esetleges egyedi tapasztalat általánosítás révén kockázatos következményű előítéletté válik. Kockázatos, mert a hamis következtetés téves döntéshez vezethet. Az érzelmi hiba a gyűlöletben fejeződik ki. Hogy mi az oka a gyűlöletnek, nehéz megmondani, volt olyan gondolkodó (David Hume), aki szerint nem is tudjuk megmondani, mi a gyűlölet. Mindenesetre a gyűlölet, vagyis az ellenségeskedés rendkívül intenzív érzése, könnyen agresszivitásba fordulhat át. Szemben a dühvel, amit gyakran az igazságtalanság vált ki, a gyűlöletnek nincs tényleges tartalma. Az erkölcsi hiba pedig abban van, hogy a radikalizmusból hiányzik az önmérsékletre, önuralomra való hajlandóság. Önuralom nélkül nincs rend, ami a minimuma minden ésszerű politikai cselekvésnek.
A felvilágosodás óta fokozatosan az a liberális felfogás alakult ki, hogy az egyén morális döntése az alapja a szabad társadalomnak. Ez így van, de csak akkor, ha a közösség erkölcsi rendszere fogódzókat képes nyújtani. Erkölcsi rendszer csak ott van, ahol közösség is van. Hogy mit tehetek meg a másik emberrel, azt csak az erkölcs tudja szabályozni, a jog ereje ilyen kérdésekben korlátozott, legfeljebb utólag, a büntetés eszközével tud beavatkozni. Jelenleg a magyar társadalom abban a helyzetben van, hogy minden ember minden más ember ellensége. Itt a kölcsönös elismerés erkölcsi alapja kevés, csak a jog nem elég. Érdemes volna újra megfontolni a tisztelet és a becsület erényét. A kölcsönös elismerés egyelőre nem megy, talán nem is járható út. Viszont ahogy a piac, a pénz intézményét tévesen akarták a kommunista ideológusok kiiktatni, ugyanígy tévedés volt az emberek mindennapi életét szabályozó tisztelet és becsület erényeit feleslegesnek tekinteni.

A szerző politikai filozófus, egyetemi tanár