Búcsú Kelet-Európa magyar atyjától

Több volt egy professzornál. Utat mutatott, és ezrek itták szavait évtizedeken át. Akik pedig személyes élményként részt vehettek egy-egy szemináriumán, megtapasztalhatták mindazt, ami kiemelte őt a magyar kutatás, a magyar akadémikusok sorából. Niederhauser Emil, kedves hallgatóinak, barátainak csak Emil bácsi, már akkor Kelet-Európa államainak együttműködéséről, a térségben élő nemzetek egymásra utaltságáról beszélt, amikor szovjet tankok szántották Budapest vagy Prága utcáit. Rendszerellenessége, „gyanús” pozsonyi származása miatt egy ideig száműzték a kutatás tábortüze mellől, ám – miután az MTA Történettudományi Intézetének egyetlen olyan munkatársa volt, aki valamennyi szláv nyelven beszélt – a sors iróniájaként magyar kollégái szovjet nyomásra kénytelenek visszavenni a fősodorba.
A jó piarista diákról számtalan debreceni vagy budapesti diák őriz legendás anekdotákat, a Tildy Zoltán irodájában eltöltött perceitől Kodály Zoltán Eötvös Kollégium-béli dicséretéig. Eme pillanatok, az örökké élénk szempárból áradó lelkes, gyermeki hévvel elmesélt történetek azonban végleg messze szálltak. 86 év adatott meg neki, és noha gyakran emésztette az elmúlás gondolata, a hallgatók szeretete tartotta itt ily sokáig. Az a szeretet, az az emberség, amely – mérhetetlenül tekintélyes szakmai pályája ellenére – minden professzortársának becsületére válna. Dicsfény helyett diákjaival ünnepli Széchenyi-díját 2003-ban. Igazi emberi magaslatok ezek, akik ott ültek egy asztalnál vele, büszkék lehetnek. Elmondhatják, olyan embertől tanultak, aki megalapozta Kelet-Európa történelmének kutatási módszertanát. Akinek nevét Moszkvától Tokióig ismerik. Akitől ma 14 óra 15 perctől a Farkasréti temetőben búcsúznak fájó szívvel szerettei, diákjai, kollégái, hiszen tudják, halálával nagy űrt hagy maga után szűkebb és tágabb régiónk történeti kutatásában. Mi pedig fejet hajtunk a nagyság előtt. Köszönjük, Emil bácsi!