Pláne úgy, hogy a nagymarosi rajtnál a vasútállomáson szakadó eső fogadott bennünket. Esőkabát fel, s indultunk is az első csúcsra, a város fölötti Hegyes-tetőre, szinte felfelé csúszkálva a felázott talajon. A szakasz egy része egy tölgyesben található szép, szűk ösvényen vezet keresztül, később az egyik első tavaszi virággal, a lila és fehér odvas keltikékkel sűrűn övezett úton kapaszkodtunk a Julianus barát toronyig.
Az egyre kevésbé jóleső esőben a hegyről le, majd a Köves-mezőn át (focipályás pihenőhely, kilátással a visegrádi várra), majd egy, a fakitermelés folytán bosszantó mértékben sárossá vált részen át folytattuk utunkat a Törökmezői turistaház felé. A legenda szerint 1685 körül gyülekeztek itt szultáni hadak, manapság erdei iskoláknak ad otthont a hely. Hamar továbbálltunk, a területhez tartozó halastó felett haladtunk észak felé, majd kiértünk a hatalmas Békás-rétre, ahonnan tiszta időben szépen látszanának a Magas-Börzsöny hegyei, ám mi ezúttal csak felhőerdőket láttunk. Innen még három kilométer volt Kóspallag, az alig kétszáz éves település, ahol a kocsmában pihentünk rá az előttünk állt emelkedőkre. A pultos az „egy kis eső sose árt” biztatással bocsátott útra bennünket, majd a falu szélén majdnem eltapostunk egy, az út közepén mászkáló foltos szalamandrát.
Az innen két kilométerre lévő Kisinóci turistaháztól indul „az ország legszívatósabb turistaútja”: A Nagy-Hideg-hegyig 5,6 kilométer alatt 554 métert emelkedtünk, szerencsére a szakasz második fele már kevésbé meredek. Elhaladtunk a síelés közben halálát lelt Barna Ferenc emlékműve mellett, majd a kemény kaptatás vége felé hóvirágmezőkhöz értünk: amerre csak néztünk az erdőben, a tavasz első hírnökeit láttuk. Derültségünket növelte, amikor megpillantottunk egy hófoltot, de még inkább az, amikor a sífelvonóhoz, majd a csúcsnál lévő turistaházhoz értünk. (A Nagy-Hideg-hegy két fő tulajdonsága – nagy és hideg – révén nem véletlen, hogy a terület hóbiztosságából fakadóan itt épült az ország első sífelvonója.) A büfében ismét töltekeztünk egy kicsit, majd kapaszkodtunk tovább a Börzsöny legmagasabb pontja, a Csóványos felé. Ekkorra már régen a felhők között jártunk, ami különös élmény, bár így nem láthattuk annyira élesen az út menti látványosságokat, elsősorban a Szabó-kövek és a Korana-kő szép sziklacsoportjait. A 938 méteres csúcson a kilátóként funkcionáló geodéziai mérőtorony hirtelen, de megkönnyebbülést kiváltva bukkant elő a felhők közül. Bár tudtuk, hogy alig fogunk valamit látni, a csúcsélményt nem lehetett kihagyni. Hat vaslétrán felmászva értünk ki a tetőre, ahol azt éreztük, hogy a semmiben vagyunk. Kilátás nemhogy alig volt, mintha egy hatalmas fehér lepedőt feszítettek volna ki a kilátó köré. Tiszta időben innen akár a Tátráig is ellátni, s mivel már volt részem ebben, a fehérséget is élményként fogtam fel. A toronyból lemászva beírtuk magunkat a csúcskönyvbe (itt ilyen is van), s konstatáltuk, hogy már délután fél kettőkor megvalósult az, amiről reggel álmodtunk: felértünk a „Csóvira”, és innen már csak lefelé megyünk.
Sebesen „gurultunk” is lefelé a hátralévő 12 kilométeren. Csak a Foltán-keresztnél álltunk megy egy kicsit, ahol a XIX. század vége óta kereszt áll Foltán János emlékére – az erdész fatolvajokat leplezett le, akik válaszul agyonütötték őt. (A történetet a ’48-as forradalom utáni eseményekbe burkolva olvashatjuk Szepesi Sándor A Foltán-kereszt története című novellájában.) Amikor a célt jelző nógrádi várat megpillantottuk, már kisütött a nap, s a vonaton már a következő túrára gondoltunk: a vár megtekintésével fogjuk kezdeni.
(Folytatjuk)
origo.hu
Döbbenetes fordulat a gyerekgyilkos anya ügyében
