Mélységek, távolságok

H A N G - H A T Á S

Hihetetlen zongoratechnika, tökéletes mesterségbeli tudás, kifinomult billentéskultúra, magasfokú koncentráció, egyéni zenei gondolatok. Valószínűleg mindezek birtokában már lehet valaki világhírű zongoraművész, és tényleg. Grigorij Szokolov mindezek birtokában van, s ezt április 15-i, művészetek palotájabeli szólóestjén ismét bizonyította. De valami mégis hiányzott… Bach c-moll partitájával kezdte a műsort, indításnak nem is rossz, és valljuk be, ritka manapság az olyan zongorista, aki jól játszik Bachot. A kezdésen és a befejezésen általában sok múlik, ha az agy értékítéletéről van szó, a pszichológia ezt már bizonyította. Az indító Sinfonia erőtlen, de azért, mert valószínűleg az is akart lenni, mindenesetre francia nyitánynál ez szokatlan. Erőtlen, de mégis pátosszal teli. Valahogyan mégis teremtett egy különleges atmoszférát, kialakított egy sajátos olvasatot a darabról. Az Andante szakasz szintén finom és puha, Szokolov billentése légies. Ettől kezdve nagyon szép hangszínek, lenyűgöző vonalvezetés jellemezte játékát, a Courante-ban kicsit sok volt a pedálozás, már-már romantikus gesztusok kerültek előtérbe. Az utolsó, Capriccio tételben drámai pillanatokat élhettünk meg, szépen haladt a darab a befejezés felé, amely végül nem robbant úgy, mint amit a tendencia jósolt volna. Játékában azért néha érződött egy teáskanálnyi Gould, egy csipetnyi Schiff, néha Tureck, de alapjában véve mégis Szokolov.
Bachot Brahms követte, az op. 116-os Hét fantázia, amelyet így egyben viszonylag ritkán hallhat a nagyérdemű koncertpódiumokon. Bátorkodom kijelenteni, hogy Brahmsot így kell játszani, ilyen mélységekkel, csillagfényes, változatos hangszínekkel. A belső szólamok kiemelése, a különböző dimenziók érzékeltetése szintén fontos Szokolov számára, s ebben, kiváltképp a No. 4-es E-dúr intermezzónál (a kiosztott műsor szerint sajnos Esz-dúr), Glenn Gould – őt idézem – „szexi” interpretációjára hajaz. A capricciók szenvedélyességét jól eltalálta, éppen annyi, amennyi kell, se több, se kevesebb, az a-moll intermezzo bensőségessége megkapó volt, az e-moll intermezzo harmóniai történéseit pedig érthetően vezette. A szünet után Schumann op. 14-es monstre kompozíciója, az f-moll szonáta szólt, amelyben szintén egészséges erők munkálkodtak kellően eltalált hangszínekkel. A Clara Wieck-témára írott negyedik tétel lírájának érzelmességét kifejezetten kiemelem, ahogyan az egész darabnál megfigyelt koncentrációt. Schumann után természetesen a Szokolovnál már megszokott bőkezű ráadásosztás következett, ezúttal Chopin-prelűdök és Szkrjabin-darabok. A h-moll prelűd rezignált hangvétele a közönség lélegzetének visszafojtását vonta maga után, a fisz-moll pedig gyöngyöző harminckettedekkel indult. A további négy ráadás közül még az 57-es Szkrjabin-opus, a Caresse Dansée hozott új színfoltot a koncert végére a zongorista remekbe szabott formálásával és igényes hangszíneivel.
És vajon mi is hiányzik Szokolovból? Talán az, hogy nem hozzám, nem hozzánk szól. Nem érezni, hogy kinek muzsikál és mit is akar vele mondani. Mintha csak szépen, de nagyon szépen szeretne zongorázni, ami sikerül is neki, csak éppen Szokolovot nem érezni mögötte, nem a gondolatait, a fizikumát vagy az ötleteit.