Nem fér el mindenki a városban

A föld termelőeszköz, amely arra rendeltetett, hogy a rajta, közvetlenül mellette élő vidéki ember megélhetését biztosítsa. Nem tudja mindenkiét, de amennyiben kialakult volna egy zömében családi gazdaságokra épülő birtokrendszer, amely 100-200 hektáros nagyságokban fedné le a helyi közigazgatási területeket, valamelyest hasonlítanánk ahhoz a modellhez, amely az osztrák, olasz, francia, német vagy dán határban látható. Természetesen mindig voltak, vannak nagybirtokok, de a számukat szaporítani, nagyságukat növelni, helyzetbe hozni őket a helyben lakó gazdákkal szemben veszélyes, vidékellenes cselekedet.
Sajnos a rendszerváltás utáni időszakban a magyar mezőgazdaság mostohagyermeke volt a politikának. Visszafordíthatatlan, sorsdöntő baklövésnek, tragédiának, hazaárulással felérő hibának tartom a kárpótlási földlicitálások azon részét, amikor alanyi jogon földhöz juttattuk a külföldieket. Hiba volt az is, hogy a múltban elszenvedett bármely sérelemért (amelynek jogosságát nem vitatom) kapott jeggyel földre lehetett árverezni, ezáltal egy örök költséget teremtettek a gazdálkodónak, amelynek neve: bérleti díj. Ekkor kezdődött el a magyar föld hányatott sorsa.
Amikor a külföldiek rájöttek, hogy nálunk 15 ezer forintért is lehet egy hektár földet venni, megindult az áradat. Ma ott tartunk, hogy a nyugati határrészen mi csináltunk és még mindig csinálunk grófokat, földesurakat a nyugatról érkező befektetőkből. Győr-Moson-Sopron és Vas megye határán olyan külföldi nagyüzem is van, amely átlépte a húszezer hektáros nagyságot! Jánossomorja, Hegyeshalom környékén tíznél több az ötszáz hektárt meghaladó külföldi tulajdon, nem beszélve a több száz kisebbről. Viselkedhetünk ellenségesen velük, de a konkurenciaharcban mi veszünk el. Ezt mi csináltuk magunknak – sajnos. Mi alkottuk, alkotjuk meg azokat a törvényeket, mi hagyjuk meg azokat a kiskapukat, amelyek mentén megállíthatatlannak látom a folyamatot. Mire gondolok? A sokat emlegetett zsebszerződésekre és egyéb újgyarmatosító módszerekre. Meg kell nézni a földhivatali széljegyzeteket, ahol tíz évnél hosszabb a bérleti szerződés, és vételi opciót is találunk, ott az igazi tulajdonos külföldi. Másik formája a magyar stróman, akinek a nevére veszik meg a földet, amit később, a jogszabályváltozás után átad a külföldinek. Az újkori gyarmatosítás másik formája a szövetkezet gazdasági társasággá alakítása, majd a tulajdonosrész eladása. Előtte a bérleti díjakat magasabban, hosszú távra megköttetik, majd jöhet a pünkösdi királyság. Több külföldi több mint öt éve állandó lakosnak van bejelentve Magyarországon, és máris megveheti a földet a saját nevére is. Azt, hogy ő valóban eltöltött-e egyetlen éjszakát is a bejelentett lakhelyen, soha senki nem ellenőrzi. Ha a szövetkezet lemond elővásárlási jogáról, a tsz-üzletrész is megvásárolható. Idő és pénz kérdése, hogy az ügyintéző tízszázalékos tulajdonért (amiből majd kiforgatják) mennyi idő alatt keresi meg ajánlattal a tagokat. A megélhetésért való küzdelemben persze ott van a magyar is, de sem pénze, sem bankja, sem érdekképviselete, sem törvényi védelme, sem politikai segítője ez idáig nem volt igazán.
Természetes, hogy aki a lábát betette, beljebb is jön. Természetes, hogy a segítséget is megkapja, hiszen a pénz nagy úr. Honfitársaink között mindig fog akadni lelkes segéderő a legiskolázottabb rétegből is. Tulajdonképpen érthető, ha a magyar tulajdonos aláír bármilyen papírt, amelylyel családja zsebébe több forint kerül, nemigen jut eszébe magyarsága, vagy ha dilemmába esne is, eszébe jut a BKV példája. Legegyszerűbb, ha a külföldi már itt van, hogy a bérleti díjat addig emeli, amíg a magyartól a föld használati lehetőségét is elveszi. Hihetetlen gyorsan színezhetjük a térképen az újabb és újabb helyrajzi számokat idegenre. Ha az aradi vértanúk látnák, hogy az a föld, amelyért ők a vérüket, életüket adták, a mai világban hogy kerül idegen kézbe… Mellette a régebbi nagygazdaságokat is úgy privatizáltuk, hogy még a tulajdonost sem ismerik a jelenlegi irányító vezetők sem, nemhogy a dolgozók.
Mi a gond? Leegyszerűsítem. Ha az egyik faluból a másikba megyünk, és sok kis parcellát látunk, gazdagabb falu következik. Ahol nagy táblákban művelik a földet, ott csak zsellérek lakhatnak, akik éhbérért ülnek a traktoron, és esélyük sincs az életminőségük javítására. A megtermelt jövedelmet egy bankkártyán (nagyon sok ráfér) el lehet vinni azoktól, akik ezáltal cseléddé válnak. Ahol több a helyi gazdálkodó, ott cserélik az ócska palát, munkát adnak a szobafestőnek, kőművesnek, asztalosnak, fodrásznak. Ott helyben marad a jövedelme a földnek, ahova való. Nem viszik nyugatra sem, a városba sem. A külföldiek Magyarországon történő gazdálkodásának van egy másik érdekes vetülete. Az, hogy a magyar állam fizeti nekik is a támogatást, sőt a gazdagabb nagyobb, jobb gépet vehet több támogatással. Azt is mi, magyarok fizetjük ki neki, hogy maradjon. Nagyon rossz nézni, amikor a sógor, lecserélve a régi, idegen rendszámú traktorát, a legújabb, legdrágább technikával, de már „magyarként” általunk fizetve, magunknak konkurenciát csinálva úgy megy el mellettünk, hogy ki se néz a gépből. Elkeserítő, mondhatnám, dühítő. Hasonlítsuk magunkat kicsit a külföldhöz! Az alpesi hegyekben a családoknak megéri tíz tehenet tartani, nem hajtják őket a pár embert foglalkoztató ezres istállókba. A birtoknagyságok könnyen lemérhetők, csak a bárki számára elérhető Google Earth húszezres léptékű műholdfelvételeit kell megnézni. Színes a kép a milliónyi parcellától. Pamhagen (Ausztria), Haimps (Franciaország), Martfeld (Németország), Concordia Sulla Secchia (Olaszország). Csak meg kell nézni. Ők hogyan tudnak megélni abból a sok kis csíkból?
Pomogynál a sárga vonal a határ. Ha a mi oldalunkon húzzuk tovább a kurzort, szembetűnő a különbség. Ha még be is satírozzuk a külföldi érdekeltséget, Mohács jut eszembe. A mezőgazdaság lassan elvész a határ menti övezetben. Nincs gond, mehetünk hozzájuk hagymát szedni, szőlőt metszeni. A mezőgazdaság nem elsősorban hatékonyság kérdése, hanem a politikáé. Nem fér el mindenki a városban. Adna munkát a vidéken élők nagy-nagy rétegének. Mi Dél-Amerika felé megyünk. Remélem, nem sokáig. A megoldás a politikusok, törvényhozók kezében van. Szinte újra kell kezdeni mindent. A piacszabályozás, a multik kérdése, a feldolgozóipar, az állami szerepvállalás, a nem szektorsemleges feltőkésítés, a termelői csoportok, az igazi szövetkezetek és még sorolhatnám. Nincs rendes érdekképviselet. Erre a kamara lenne a legjobb megoldás. Nincs bank. Erre csak a takarékszövetkezetek lennének jók (MFB-s háttérrel). Talán még lehet valamit tenni azért, hogy a folyamat legalább megálljon, és a magyar földet rajta és belőle élő magyar ember művelhesse.
Mint a Széchenyi Klub tagja, várom az új Széchenyi-programot, várom a gyökeres szemléletváltást, várom a megmaradt értékek védelmét, várom a csodát.

A szerző jánossomorjai gazdálkodó