A kormányzásból kitessékelt baloldal

Az elmúlt napok legtöbbször kimondott jelzője a „kétharmados” volt. Miután a Fidesz már az első forduló után bebiztosította az abszolút többséget, és mindöszsze 52 mandátumnyi távolságban van a bűvös kétharmados számaránytól, csöppet sem lehet csodálkozni, hogy a szocialisták soraiban egyre látványosabban üti fel a fejét a kétségbeesés. Amennyiben ugyanis a polgári oldal meghatározó pártja megszerezné a remélt 258 képviselői helyet, akkor végképp bebizonyosodna, hogy az ország lakossága nem csupán kormányváltást akar, hanem ennél sokkal többet: az állam működésének egy olyan mértékű korrekcióját, amihez semmiképpen nem lehet elegendő az egyszerű többség. Mindez alapjaiban rengetné meg az MSZP politikai identitását, ami 1989 óta arra a tézisre épül, miszerint a Magyar Köztársaság felépítményrendszere úgy jó, ahogyan azt a nemzeti kerekasztal mellett született egyezséget követően az utolsó pártállami Országgyűlés elfogadta.
A balliberális erők összeomlását mi sem bizonyítja ékesebben, mint az a tény, hogy az új pártokra, vagyis a Jobbikra és a Lehet Más a Politikára az első fordulóban leadott listás szavazatok aránya éppúgy magasan felülmúlta az MSZP támogatottságát, mint a várható parlamenti mandátumaik összesített száma. Míg a Jobbik és az LMP együttvéve a választópolgárok 24,15 százalékát tudta maga mögé felsorakoztatni, addig a szocialista párt iránti szimpátiáját mindössze 19,3 százaléknyi szavazó nyilvánította ki.
Az MSZP tehát nem csupán a Fidesztől szenvedett el földcsuszamlásszerű vereséget, hanem az a gondolkodásmód is maga mögé utasította, amelynek alaptézise szerint az emberek szakítani akarnak a politizálás azon módjával, ami az elmúlt nyolc évben uralkodott az országban. Az urnák előtt megjelenő több millió választópolgár tehát nemcsak a kormányzati hatalomból tessékelte ki a baloldalt, hanem abban a kérdésben is félreérthetetlenül állást foglalt, hogy szeretné-e, ha az MSZP a továbbiakban is jelentős befolyással rendelkezne. Ugyanazok a szavazók, akik 2006-ban még készek voltak a dobogó legfelső fokára segíteni a szocialistákat, az idén másképpen döntöttek: nem akarják, hogy az MSZP-nek széles mozgástere legyen az új törvényhozásban. Sőt, kifejezetten azt óhajtják, hogy az országot tönkretevő baloldali politikusok nélkül lehessen elkezdeni a súlyosan beteg magyar állam meggyógyítását.
Nehezen érthető ilyen félremagyarázhatatlan akaratnyilvánítás mellett, hogy az MSZP miért kapálózik olyan kétségbeesetten a Fidesz alkotmányozó többsége ellen. A fenti lehetőség nem az elmúlt hetekben került be a köztudatba, hiszen már az előző parlamenti ciklusban is voltak olyan időszakok, amikor a politikai elemzők nem tartották kizártnak a polgári oldal ekkora arányú sikerét. Tény, hogy a 2006. tavaszi megméretés a fentiekkel homlokegyenest ellenkező végkifejletet eredményezett, ám az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése utáni belpolitikai válság az önkormányzati választásokkal egyetemben világossá tette, hogy előbb-utóbb valós alternatívává léphet elő a Fidesz kétharmados többsége. Az embereknek több évük volt arra, hogy átgondolják ezt az eshetőséget, vagyis semmiképpen nem mondható az, hogy valamiféle hirtelen, előre nem látható erőhatás lökte át az országot a jobboldali térfélre. Vasárnap el fog dőlni, hogy a Fidesz– KDNP páros megkapja-e a társadalom felhatalmazását a kétharmados törvények módosítására is lehetőséget adó kormányzásra. Ha élni tud vele, akkor akár a több cikluson át tartó hatalomgyakorlásban is reménykedhet. A szocialistáknak pedig meg kell elégedniük a számukra megalázóan kevés mandátumot jelentő második hellyel. Mindez persze nem a világ végét fogja jelenteni, hiszen nincs megtiltva az MSZP-nek, hogy átgondolja az elmúlt nyolc év történéseit és újradefiniálja önmagát.
Egyelőre úgy tűnik, hogy az LMP éppúgy megértette az emberek akaratát, mint a vártnál gyengébb eredmény miatt ingerültnek tűnő Jobbik. Nem képesek viszont feldolgozni a történteket a szocialisták, akik a második forduló felé közeledve immár olyan visszataszító módszerekkel kezdték támadni Orbán Viktor és a Fidesz feltételezett „túlhatalmát”, amelyek kapcsán csak reménykedni lehet abban, hogy egy bumeránghatás értelmében éppen azt az undort fogják kiváltani az emberek körében, mint amit a kétharmad elleni hecckampányuk megérdemel. A választópolgárok hamis információkra hivatkozó telefonos zaklatása, a többi párt nevének és jelszavainak gátlástalan lenyúlása (miközben saját jelképeiket szinte mindenhonnan gondosan eltüntették!) vagy a Fidesz állítólagos diktatórikus törekvéseinek kántálása olyan erkölcsi-kulturális mélységét jelenti a rendszerváltás utáni választási kampányok történetének, amit remélhetőleg senki nem fog belátható időn belül alulmúlni. Közben persze mindenki tisztában van vele, hogy a szocialisták csak a látszat kedvéért aggódnak annyira a demokratikus intézményrendszerért. Valójában azért kellene nekik a kétharmados mandátumarány alá szoruló Fidesz, mert mindez létfontosságú ahhoz, hogy elkerüljék a Kádár-rendszerből átörökölt privilégiumaik megszüntetését, az elszámoltatást és a további létezésükhöz nélkülözhetetlen kapcsolati háló fenntartását.
Érdekes módon arról eddig kevés szó esett, hogy a rendszerváltás óta már adódott egy ciklus, amelyben a kormány a kétharmadot bőven meghaladó többséggel gyakorolta a hatalmat. Az 1994 és 1998 közötti MSZP–SZDSZ-koalícióról van szó, amely mögött egy olyan 72 százalékos mandátumarány állt, amit a Fidesz és a KDNP aligha fog túlszárnyalni. Szinte sorsszerű, de a szocialisták és a szabad demokraták – bár külön indultak, és sokáig „ellenfélnek” tekintették egymást – 1994-ben együttesen a listás szavazatok 52,73 százalékát gyűjtötték be (MSZP: 32,99 százalék, SZDSZ: 19,74 százalék), ami hajszálpontosan megegyezik a Fidesz idei támogatottságának mértékével. Mivel a fentiekhez 167 egyéni választókerületi siker is társult, ezért a magyar választási rendszer sajátos matematikájának köszönhetően akadályok nélkül állhatott össze a kétharmadot jócskán meghaladó többség. A Bauer Tamástól Vitányi Ivánig terjedő balliberális szürkeállományt – amelyik most a fasizmus térnyeréséről vizionál – tizenhat esztendővel ezelőtt egyáltalán nem zavarta, hogy a politikusi pályafutását az 1956-os forradalom leverésének időszakában elkezdő Horn Gyula vezetésével egy kontrollálhatatlan kormányzati túlhatalom alakult ki. Egy olyan hatalom, amelyik néhány héttel a helyhatóságokra történő voksolás előtt, az ellenzéki pártok tiltakozását semmibe véve módosította a választási törvényt, eltörölve például a parlamenti képviselői és a polgármesteri tisztség közötti összeférhetetlenséget. Vagy egy olyan, amelyik 1997-ben, felrúgva az alkotmánybírák megválasztására vonatkozó konszenzust, az Országgyűlésben többször is leszavazta a polgári oldal által a testületbe javasolt Bruhács Jánost. A sort a társadalombiztosítási önkormányzatok választásának megszüntetésével vagy a külföldiek földtulajdonlásának tiltásáról szóló ellenzéki népszavazási kezdeményezés elszabotálásával lehetne folytatni. Számtalan eseményre emlékezhetünk tehát, amit ugyanazok a szocialista politikusok, akik manapság a legsötétebb jövőképet festik fel a leendő Orbán-kormánnyal kapcsolatban, akkor, abban a helyzetben a létező legtermészetesebbnek tartottak. Ráadásul a liberális közgazdászok állítása szerint a magyar gazdaság szénája éppen a Horn–Kuncze-kormány idején lett rendbe téve, mint ahogyan az általuk sikersztorinak minősített privatizáció is akkor érte le a csúcspontját, nem beszélve a felgyorsuló NATO- és EU-csatlakozási folyamatról. Mélyedjen csak el mindenki a baloldali sajtóorgánumok archívumaiban, és tömegével fogja megtalálni azokat a cikkeket, amelyeknek szerzői kifejezetten előnyösnek tartották az elsöprő parlamenti fölényt! Hiszen azt bizonygatták úton-útfélen, hogy a 72 százalékos többségnek köszönhetően gyorsabban és hatékonyabban lehetett meghozni a sokszor népszerűtlen kormányzati intézkedéseket.
Ezek ismeretében végképp szánalmasnak tűnik a szocialisták erőfeszítése, hogy apokaliptikus méretűvé dagasszák a veszélyt, amit a Fidesz „túlhatalma” jelent. Amennyiben ugyanis elfogadjuk az ő múltértelmezésüket, miszerint a magyar gazdaságnak a rendszerváltás utáni legsikeresebb időszaka a Horn-kormány négy éve volt, akkor végiggondolva az ország jelenlegi helyzetét, csakis egyféle következtetésre juthatunk el: ha újra lendületesen növekedő gazdaságot és stabil költségvetést akarunk, akkor újra egy kétharmados parlamenti többséggel rendelkező kabinetre van szükség. Mindez most itt áll a kapuk előtt. 1994-hez képest „mindössze” annyi lesz a változás, hogy a stabilizációt ezúttal nem balról, hanem jobbról fogják vezényelni. Olyan politikusi személyiségek irányításával, akik egy ciklusban már bebizonyították, hogy nem egyéni érdekek, érdekcsoportok képviseletére, hanem az ország felemelésére összpontosítják erőiket.