A választói akarat

Történt pedig az Úr 1994., a rendszerváltás 5. esztendejében, hogy a választások első fordulóját, a szavazatok 32,99 százalékát besöpörve, nagy fölénnyel nyerte az MSZP. Bizony, nagy volt a szocialisták fölénye, hiszen több mint 13 százalékot vertek a 19,74 százalékot összegürcölő SZDSZ-re. A maradék négy parlamenti párt együttesen szerzett annyi voksot, mint az MSZP. Az SZDSZ átérezte történelmi felelősségét, és fogadkozott erősen, mindent elkövet a második fordulóban, hogy a szocik diadalát ha megakadályozni nem is tudja, legalább megnehezítse, manapság úgy mondanák: megakadályozza a túlhatalmát. A választók egy része hitt az SZDSZ-nek, bedőlt annak a pofátlan hazugságnak, hogy egyedül a szabad demokraták jelenthetnek reális alternatívát a szocialisták ellen. Így a liberálisok a második fordulóban 22 százalékkal több szavazatot kaptak, mint az elsőben, de ez is kevésnek bizonyult, mert az MSZP fölényes vezetéséből végül elsöprő győzelem lett, és a mandátumok 54,14 százalékával egyedül alakíthatott kormányt.
De nem így cselekedett. Az SZDSZ hiába kapott 19 százaléknál többet az első fordulóban, hiába erősített rá a másodikban, a parlamenti helyeknek csak 17,88 százalékát szerezte meg, ám nem akart az ellenzék fő ereje lenni, inkább minden ígéret, fogadkozás, esküdözés ellenére koalícióra lépett addigi ősellenségével, az MSZP-vel. Ez a választók akarata, mondták cinikus vigyorral a pártok vezetői, jelezve, hogy szerintük a választók akarata és szavazata nincs összefüggésben egymással. Azóta is a társadalomtudományok megfejthetetlen rejtélye, minő misztikus, telepatikus úton fejtették meg a választók valódi akaratát, ha a választási eredményt nem vették figyelembe? Már akkor felmerült a gyanú, hogy a diktatúrában gyökeredző hagyományaiknak megfelelően egyáltalán nem érdekli őket a választók akarata, jobban mondva, csak annyiban, amennyiben ők maguk diktálhatják azt. Ám a győztesek, ha nem is joggal, de okkal gondolhatják úgy, hogy az effajta gyakorlat helyénvaló és főleg hasznos. No de vesztesként mit gondolnak? Hiszen a jelek szerint számukra most a választói akarat kellemetlen nyűg, felesleges teher, a populizmus csúf megnyilvánulása, amely akadályozza a demokrácia folyamatos működését. Hozzátéve, hogy a haladó szelleműek a demokráciáról is meglehetősen sajátos képzetekkel bírnak. Most, amikor minden megragadható eszközzel szeretnének keresztbe tenni a választói akarat érvényesülésének, a demokrácia védelmével indokolják vérmes igyekezetüket. Ami azonnal felveti azt az egyszerű, de lényeges kérdést, hogy miből lesz, mi is valójában a demokrácia? A többség akarata hozza létre, vagy az MSZP-é? Ha következetesen gondolkodnának (tudom, merész feltételezés, s csak a példa kedvéért bátorkodom előhozakodni vele), akkor eltöprenghetnének, hogy miféle demokráciát akarnak védelmezni. Olyat, amelyik önként, szabad elhatározással állítólagos antidemokratikus erőket akar hatalomba, mi több, diktatórikus túlhatalomba emelni? S ha már ez a demokrácia ilyen selejtesen működik, ki a felelős végletes megromlásáért? Nyolc éve még nyilván jól szuperált, s a választói akarat is egészséges volt, ki tette tönkre a gazdasággal, a pénzügyekkel és sok minden más egyébbel együtt?
Ha nem tekintenék a választói akaratot a saját hitbizományuknak, végre arra is rádöbbenhetnének, hogy a demokrácia nem a baloldal felelősség nélküli uralmának éppen aktuális fedőneve.