A gyógyulás útjai

A föltárt fájdalom

Sosem írtam arról, hogy Trianon nekem menynyire fáj. Említettem ugyan nemegyszer nagyenyedi édesanyám családját, felmenőit, a zilahi Asztalosokat és a Békésből kacskaringókkal Erdélybe került Veresseket. Emlegettem a kolozsvári irodalmi nyelv szépségét, amelyet anyámtól gyerekként Budán kaptam meg, majd pedig másodszor ismét, a modern magyar irodalom kolozsvári mestereit olvasva. De azt sosem írtam le, hogy nagyon fáj a mesterséges határ, amely életem java részében, legalábbis 1990-ig, mindettől elválasztott engem. Nagybátyáimtól és unokatestvéreimtől, Erdély csodás tájaitól és embereitől. Illetve elválasztott volna, ha mindez nem élt volna bennem. Elválasztott volna egy múló francia imperialista érdek, egy múló szovjet imperialista érdekkel megtetézve. Elválasztott volna később a kisnépi sovinizmus meg Ceausescu titkosrendőrsége, mert e képtelenség és gyalázat ellen szólni és tenni mertem a nagyvilágban.
Talán azért nem szóltam a magam fájdalmáról, mert oly sokan szóltak, szólnak mások, mintegy hivatásukká téve a seb emlegetését. Talán azért, mert – ebben is anyai családom szellemiségét követve – a sebek és fájdalmak emlegetését a költészeten kívül nem tartottam sem igazán illő, sem igazán hasznos dolognak.
De jó beidegződéseink is válhatnak rögeszmékké, görcsökké. Eljön a pillanat, amikor felismerjük, hogy a visszafogottság is lehet ilyen görcs. Amikor igazán nagyon fáj, s amikor úgy érezzük, hogy e fájdalom feltárásával előbbre jutunk. Mert nagyra nyílt a tér, amelyben mások is átérzik ezt a fájdalmat, és gyógyíthat a szabad kibeszélés lehetősége, mert a másik görcstől, a fájdalom görcsétől is megszabadíthat. Méltón, felemelőn.
Súlyos betegséggel vívó, vívódó barátom említette, hogy mostanában Babits Mihály Eucharistia című versében merült el: újra s újra olvassa, és egyre mélyebben halad benne. Mint a Bibliához, úgy fordulunk kedves költőinkhez is a mélypontok és felszökkenések pillanataiban.
Ha Babits önemésztésének, vívódásainak forrását keressük, nemcsak az olimposzi díjosztó és pénzosztó örök magányát találjuk ott, egy érzékeny lélek halmozódó sérüléseit, nemcsak kései éveinek halálos gégerákját, de Trianon fájdalmát is. Azt hiszem, senkinek sem fájt úgy költőink közül Trianon vesztesége, mint Babits Mihálynak, aki nyaralójából, az esztergomi hegyről átlátott Párkányba, ahonnan még a kakasszót is áthozta a víz csendes hajnalokon.
Senki más klasszikus költőnknek a verseit – amikor egyáltalán újra kiadták őket – nem csonkíttatta meg annyira a cenzúra 1948-tól kezdve, mint a Babitséit. Egész verseket hagyattak ki, és a kötetekben szaggatott vonalakkal jelzett stanzákat, kipontozott sorokat. Ezek a kitiltott versek, verssorok szinte mind a trianoni feldarabolásról és következményeiről szóltak.
Nőjünk ég felé
Az említett Eucharistia című vers azt a gondolatot fejti ki, hogy a krisztusi kenyér és bor, hús és vér átlényegülése hogyan emeli egész vallási érzésvilágunkat egy szellemibb, a rituálisnál magasabb szférába. Ezt a verset Babits 1938-ban írta, a Jónás könyve és más nagy versek idején. Felparázslik benne az életvágy és a remény, és az utolsó versszakban a gondolat, megbicsaklás nélkül, a trianoni seb szellemiesítéséhez fordul, abban látva gyógyulásunk útját: „hogy szellem és ne hús tegyen / magyarrá, s nőjünk ég felé / testvér-népek közt, mint a fák, / kiket mennyből táplál a Nap”.
Nőjünk ég felé, és úgy győzzünk mi, vesztes magyarok, mondja Babits Mihály. Mert akkor táplál bennünket a Nap. Nem is beszél veszteségről, csak a növekedés esélyéről, amely a szorongattatásban, veszteségben megadatik. Ugye ismerős a gondolat? A harmincas években sorra születtek klasszikus megfogalmazásai. 1938-ban az illyési „haza a magasban”. Már korábban, az évtized elején, megszületik Németh László idetartozó gondolata is, a minőség forradalma, amely egész munkásságának mottója lehet. Ezen a nyomvonalon, Babits, Illyés, Németh nyomán haladva írja meg Bibó a háború után nevezetes esszéit a közép-európai kis népek sorskérdéseiről. Majd pedig Mészöly Miklós fogalmazza újra ezeket a gondolatokat terjedelmes esszében a hetvenes években. Azért említem őt, mert nem szokás emlékezni az ő gondolkodásának erre az oldalára. Mint ahogy éppen az ezoterikusnak tartott Babits szól a fenti versben, fiatal tanítványaival egy hangon, testvériségről. Nem vigasztal, hogy kevés rokon hang visszhangozta ezt a szomszédok értelmiségétől.
A magasra növekedés gondolata mindenütt ott található a két háború közti építkezés legjobbjainál, a hivatalosság olyan képviselőitől kezdve, mint Klebelsberg vagy Bethlen István, Bartókig, Kodályig, Hamvasig.
Mindig úgy gondoltam, hogy a magyar gondolkodás harmincas-negyvenes-ötvenes években beérő nagy teljesítményei ebből a vertikális, minőségi törekvésből fakadtak ki. Egy olyan oktatási rendszerből, amelyet áthatott ez a tudat. Annak tanáraiból. Sorjáznak Bay Zoltán, Oláh György, Szent-Györgyi Albert és az űrjárművek tervezői Amerikában, zenészek, mint Veress Sándor, Végh Sándor és Fricsay Svájcban, a dízelkonstruktőr Jendrassik és ki tudja, hányan Nyugat-Európa minden táján, és persze oly sokan, csak azért is, itthon. Amikor e neveket hallottam, alkotásaikkal szembesültem, mindig arra gondoltam, ha ki nem is mondhattam: ők az ég felé törekszenek, és tudják, mi mindenért.
Akit becsül az ellenfél
Milovan Gyilasz, a kitért és fogva tartott jugoszláv kommunista két korszakos könyvet adott ki Nyugaton a hatvanas években. Az egyik Az új osztály volt, amely elsőnek ábrázolta és elemezte a kommunista uralmi elitek zárt világát, egy olyan időben, amikor még a létezésüket említeni is tabu volt. A másik a háborús évekre visszanyúló Beszélgetések Sztálinnal, amelyből például megérthetjük, miért viselkedett oly kegyetlenséggel a szovjet hadsereg és a moszkovita magyar vezetés a magyar nemzettel, minden rétegével, osztályával, nemével.
Nick Thorpe, a BBC budapesti tudósítója idéz fel friss könyvében egy másik alkalmat, amikor Gyilasz a magyarokról beszél, majd pedig Sztálin respektusáról a magyarok iránt. A magyarok, állapítja meg szerbként Gyilasz, „erős és büszke nép”. Majd így folytatja: „És Sztálin is, gondolja csak meg, erősen becsülte őket. Egy alkalommal azt mondta nekem, hogy az olyan nemzetek, amelyeken erős arisztokráciák uralkodtak, mint a magyarok és a lengyelek, erős népek. Sztálin csodálta az erős államokat és az erős intézményeket akkor is, ha ellenségnek tekintette őket.” S ha meg is tizedeltette őket, tegyük hozzá.
Természetesen Sztálin nem volt sem történész, sem szociológus, az ő kategóriái pusztán az uralkodás pragmatikus szempontjait szolgálták, amelynek mesterségében ő ritkán vétett hibát, és pontosan számon tartotta, hogy kiktől tart. Az ő szemében Kossuth, Görgey vagy Stromfeld Aurél nyilván ugyanabba a sorba tartozott mint az arisztokrata Batthyány, az Andrássyak, Tiszák és Bethlen István. Vagyis nem az arisztokráciáról beszél voltaképpen, hanem egy történelmi hagyományt tudatosan, annyi változó körülmény közt is folytató büszke és igényes elitről, amely a nemzet politikai gerincét adja.
Mondjuk-e vagy ne, 1956-ban és 1989-ben a megtizedeltetett magyarok igazolták Sztálin diagnózisát, ismét számot adtak erejükről és büszkeségükről. Sztálin és Gyilasz szavaiból is kiderül, ez az erő és büszkeség nem évtizedekkel múló tulajdonság. Olyan megfigyelés ez, amely felveti, hogy a híres pesszimizmusunkat derűvel és daccal ötvözzük. Hátha tényleg olyanok is vagyunk, amilyennek a két politikus látott bennünket?
Ez az erő arra kötelez minket, hogy támaszszuk fel magunkban, hozzuk fel szunnyadó mélységeinkből. Kötelez bennünket gerincünk kiegyenesítésére.
Trianon 90. évfordulójának évében emlékezzünk meg egy erős és büszke magyarról, akit feledésre ítéltek csaknem negyven évig, s akit mi magunk az eltelt két évtizedben sem tettünk méltó helyére a nemzeti emlékezetben. Gróf Bánffy Miklósra gondolok, aki – egyre tisztábban látjuk – egyik fényes embere volt huszadik századunknak.
Ő volt az első külügyminisztere a trianoni Magyarországnak. A megalázás konferenciáin kellett higgadtan és okosan képviselnie bennünket. Majd a húszas évek közepén Erdélybe települt vissza, hogy szervezze az ottani magyar közösségi életet, s keresse az együttélés útjait a románokkal. Majd írt egy nevezetes, a múlttal szembenéző regénytrilógiát a világháború előtti magyar elitről. És az 1910-es években, az Operaház királyi intendánsaként ő rendelte meg Bartók első színpadi műveit.
Bánffy Miklós olyan ember volt, akit becsültek az ellenfelei. Hatvan évvel ezelőtt, 1950. június 5-én halt meg Budapesten, ahová néhány hónappal korábban engedték ki Erdélyből a román kommunista hatóságok, hetvenhét évesen, betegen, és minden vagyonától megfosztva. Elképzelhetetlen, hogy Bánffy Miklós élete utolsó óráiban, hatvan éve, nem gondolt a harminc évvel azelőtti tragikus dátumra. S talán így lett azon a napon észrevétlen halála igazán történelmivé.