Kínában készül a magyar folkbóvli

Ha csak a fesztiválokon, ajándékboltokban kínált népművészeti giccsdömping alapján próbálnának képet alkotni rólunk a hozzánk érkező turisták, át is írhatnánk az országnévtáblát: Abszurdisztán. A polcokat a magyar kultúrára legfeljebb nyomokban emlékeztető gagyi uralja, a minőségnél fontosabb az ár, miközben lassan elfogynak a mesterek, akiknek hivatásuk a népi iparművészet.

Júniusi délután, Fővám tér, Vásárcsarnok. Egy német turista házaspár nekiesik a szuvenírvadászatnak. A tempóból ítélve gyors, könnyű zsákmányra hajtanak a csarnok emeleti boltsorán. Hamar túljutnak egy kulcstartóba lézerezett Parlament-maketten, néhány budapestes bögrén, hűtőmágnesen, egy Che Guevará-s, egy II. János Pál-os és egy lenines matyóbabán. Két japán lány mellettük lelkesen felvásárol egy népiesre gyorsmázolt fűszertartó készletet; darabja ötszáz forint.
Az ömlesztett bóvli között piros felirat hirdeti: Made in Hungary. Felbátorodnak, kérdeznek. A hímzett terítők kézi munkával készülnek – állítja az eladó –, a tenyérnyi méretűek ötezer forintnál kezdődnek, de van olcsóbb is, amiről csak annyit árul el: gépi. Rövid latolgatás, végül a kétezer forintos „gépi” terítő kerül a szatyorba.
– A terítőket az olcsó ajándéktárgyakkal együtt kínai kereskedők hozzák, a boltosok felvásárolják, és – tisztelet a kivételnek – magyar népművészeti termékként adják el – árulja el később egy eladóhölgy, aki a saját maga által hímzett terítők mellett kínai bóvlit is kénytelen tartani . Egyre nehezebben talál népi iparművészt, akitől minőségi termékeket tudna beszerezni, egyedül nem bírja, utánpótlás nincs. – Az olcsó bóvlit viszik, a drágább minőségi portékát nehéz eladni. A fiataloknak nem éri meg kitanulni a mesterséget – panaszkodik. A szemközti standnál egy másik hölgy egy tízezer forintos hímzett zsebkendőre próbál rábeszélni. Az utolsó darab, mondja, és elismétli a visszatérő panaszt: nem éri meg minőséget kínálni. Mindez csak a jéghegy csúcsa, nem ritka ugyanis, hogy a kínai kereskedők egy népi iparművész kollekcióját felvásárolják, aki aztán rossz minőségben, másolatban látja viszont motívumait egy nagyáruház polcán. Két évvel ezelőtt a magyar népművészek szellemi tudása és hagyománya felkerült az UNESCO-egyezmény értelmében létrehozott szellemi kulturális örökség magyar nemzeti jegyzékére. Itt tartják nyilván például a mezőtúri fazekasságot, a kunsági birkapörkölt karcagi hagyományát és a kalocsai régió élő hagyományait is. Belegondolni is rémség, vajon milyen kép alakul ki rólunk azokban, akik a Magyarországon vakációzó barátoktól mondjuk egy népies faragásokkal spékelt félméteres ceruzát vagy egy utángyártott kínai edénykészletet kapnak ajándékba?
– Hatékony piacvédelem, védjeggyel ellátott kézművestermékek, egyetemi szintű népi iparművészeti képzés elindítása az utánpótlás biztosítása érdekében – sorolja a sürgető feladatokat Szabó Zoltán, a Hagyományok Háza népi iparművészeti osztályának vezetője. A kézművestermékek zsűrizésében is részt vevő szakember szerint akad még igényes, fizetőképes kereslet a minőségi termékekre, csakhogy vevő és népi iparművész nem találkozik. – A termelőszövetkezetek mintájára a hatvanas–hetvenes években háziipari szövetkezetekbe szervezték az otthon dolgozó népi iparművészeket. A szövetkezetek felülről irányítva működtek, de legalább betöltötték azt a szerepet, amire a szétesett falusi közösségek már nem voltak képesek: kontrollt gyakoroltak a népi iparművészet színvonala felett, és tudásbázist biztosítottak a hiteles hagyományápoláshoz. Később, az állami támogatás elvonásával a szövetkezeti rendszer is szétesett. A helyette működő Népművészeti Egyesületek Szövetsége (NESZ) ugyan több ezer tagot számlál, ahhoz mégsem elég erős, hogy megbirkózzon a polcokat elöntő folkbóvlival – véli Szabó Zoltán, hozzátéve: – A szövetkezetekhez kapcsolódó bolthálózat megszűnésével a hiteles helyek is eltűntek, ahol kizárólag minőségi kézművestermékeket lehetett vásárolni.
Korábban is felvetették már a határon át ránk zúduló bóvlira kivetendő giccsadót mint lehetőséget, ez azonban nem oldaná meg a fesztiválokat elöntő népi gagyi problémáját, véli Szabó Zoltán. A NESZ által szervezett mesterségek ünnepét kivéve alig akad rendezvény, ahol ne uralná a kínálatot az olcsó bóvli. – A szervezők – részben – a helypénzből élnek. Nem a minőségben, hanem abban érdekeltek, hogy a rendezvényükön minél több kereskedő legyen – mutat rá az érdekellentétre a szakember.
A Hagyományok Háza mellett már most is működik a Népi Iparművészeti Tanácsadó Testület és egy zsűri, amely iparművészeti szakterületenként lebontva évente negyven alkalommal minősíti a kézművesek termékeit, ezt azonban inkább csak a szakma ismeri és értékeli. – El kellene érni, hogy csak külföldön is ismert minőségi védjeggyel ellátott népi iparművészeti termékek kerülhessenek kereskedelmi forgalomba – véli a szakember, még ha a védjegyhamisítást nem is lehet kizárni. Ahogy azt sem, hogy a kalocsai hímzés kínai gyárakban készül, rajta a címke: Made in Hungary.