Hiszen miképp vészelhetnénk át azt a tapasztalatot, hogy a sírköveket időközben házak, utak alapozásába építették, vagy puszta szórakozásból kalapáccsal szétverték, helyüket beszántották, netán a falu szemetét kezdték odahordani – de az is megeshet, hogy csupán az ékezetek koptak le, s a keresztnevek idegen formákban, idegen ábécé betűivel, többé fel nem ismerhetően böngészhetők a fejfákon. Így lett a Lászlóból Ladislav, a Dezsőből Desire – hogy a városnevek akusztikai tragikomédiájáról ne is beszéljünk.
Eltelt kilencven év a Kárpát-medencében, s valószínűleg a felének sem kell eltelnie eztán, hogy e gond többé ne gyötörjön bennünket. Mi sem egyszerűbb, mint háromnemzedéknyi fájdalmunkat bőséges veszteséglistákba foglalni: szertenézünk, s nem leljük Árpád-kori templomainkat, reneszánsz főúri kastélyainkat, csatatereink emlékműveit, hősi halottainkat, eleven tájnyelvi kincseinket, dédszüleink partiumi műhelyét, kassai, poprádi, eperjesi otthonát – polgári emlékezetét. Nem leljük még csak nyomaikat sem a hajdani kisvárosokban, ahol délelőttönként sétabotjukra támaszkodva vitatták meg a királyság ügyes-bajos dolgait, készülődtek lelkesen a háborúra, amely sokukat az isonzói havasok csöndes katonai temetőibe vezényelt. Lekopott vakolatrétegek alól bukkan fel nevük utoljára, hogy aztán egy szlovákiai, ukrajnai, romániai, szerbiai, horvátországi, szlovéniai vagy ausztriai lokál neonfelirata fedje el őket mindörökre. Templomaikat, amelyekben hajdan imádkoztak, ma idegen nyelven énekelt zsoltárok töltik be. Jó esetben, mert előfordulhat az is, hogy a szentélyeket birkapásztorok vették birtokukba, az oltár előtt trágyadomb magasodik, a magyar szenteket ábrázoló freskókon obszcén vésetek, s a falakról levertek, elloptak mindent, ami pásztori otthonok ékessége lehet.
Mi sem egyszerűbb, mint vizionálni a gótok eljövetelét Rómában, az oszmánokét Bizáncban, a konkvisztádorokét Amerikában – a Kárpát-medence „külső” tájain. Dicsőséges múltú, szánalmas jelenű, az eltűnés határán tengődő népecske omladozó emlékei hevernek mindenfelé, amelyekbe beköltöztek a minden történelmi illemszabályra fittyet hányó telepesek. Sőt olyannyira lendületbe jöttek kilencven évvel ezelőtt, hogy ma már azt is sajátjuknak tekintik, az ő kezük munkájának, az ő történelmük elszakíthatatlan részének, ami soha nem volt az övék.
Így az lett. Vagy az lesz.
Magyar múlt feszül szlovák, ukrán, román, délszláv és osztrák múltnak, sziszifuszi erőfeszítéssel ma már a puszta túlélésért küzdve, szétválasztandó, amit „mi építettünk”, attól, amit „ők romboltak le”. Ám a harc hevében lassan megfeledkezünk arról, hogy meggyalázott templomaink, iskoláink, kastélyaink, városkáink és sírkertjeink tövében még mindig élnek olyanok, több millióan, akik előbb tűnhetnek el, mint egy gótikus istenháza vagy egy pártázatos várkastély. És akik nélkül a „mi épületeink” puszta bizonyítékká sorvadnak, melyek pofonegyszerűen hamisíthatók.
Nincs, nem lehet kétség afelől, hogy Trianon kérdésében nemzeti egyetértésnek kell lennie. Ez közös nemzeti fájdalmunk, ez a mi megváltás nélküli golgotánk, ez a mi gyalázatunk – mely egyszersmind mindenkori összetartozásunk fundamentuma. Trianonon nem lehet átlépni, nem lehet „letudni” azt, még kilencven év után sem lélegezhetünk föl, mert kilencszáz év után sem lehetünk túl rajta. De a hosszúra nyúlt harc hevében egyre nehezebb belátni, ha nem szakítunk azzal, hogy visszafelé számítjuk az időt, fordított versenyfutásban szomszédainkkal, elszalasztjuk annak esélyét, hogy időt és jövőt nyerjünk. Igaz, ehhez a változtatáshoz jóval nagyobb erőre és bátorságra volna szükség, mint a megsárgult műemlékfotók vagy az újranyomott térképek melletti önigazoló vitákhoz. Nagyobb bátorság kell alámerülni Dél-Erdély, a Szerémség vagy a Szepesség atlantiszi világába, a kiveszőfélben lévő maradék magyarság birodalmába, ahol már csak egy-egy dadogó nemzettársunk éldegél – mint a kocsmaasztalok, a nagy masírozások, a koncertek belmagyar akolmelegében siratni Trianont, asztalt verve átkozni az „oláhokat”, „tótokat”, „rácokat” és persze a „zsidrákokat”. A szobakurucok leghangosabbjai életükben nem jártak végveszélyben lévő vidékeken, soha nem tapasztalták meg az együttélés finom szabályait és reménytelen drámáit, nem tettek egy omló követ vissza a helyére, nem ápolták mások sírját, amely utolsó jelként maradt meg ideig-óráig. Nem tanítottak anyanyelvüket elfelejtett gyermekeket vasárnapi iskolákban, istállókból rejtve kialakított „tantermekben”, vállalva akár a verés vagy a meghurcolás kockázatát, méghozzá saját nemzettársaiktól, és sosem beszélgettek el idős emberekkel, akik megtölthetnék élettel a történelemkönyvek talán túlságosan is korrekt elemzéseit. Nem tették, mert a vasárnapi szlogenirredenták indulata abban merül ki, hogy örökkön-örökké fenntartják a nagy Trianon-iparágat. Akik meg tették, azok most is csöndes szívóssággal, észrevétlenül dolgoznak.
Szobakurucaink mindörökké a felszínen maradnak. A mára lényegtelenné és értelmezhetetlenné vált részletkérdéseken nyamnyogva. S oláhnál, rácnál megbízhatóbban garantálva, hogy Trianon következményei visszafordíthatatlanok és mindent elsöprők legyenek.
Ha felbolygatjuk kilenc évtized értetlenkedő hümmögésekkel, erőszakos túlbeszélésekkel és alattomos hallgatásokkal terhes korszakait, nincs is mit csodálkozni ezen a helyzeten. Hol sikkadt el Trianon, a mi közös Trianonunk? – erre a kérdésre csak önsanyargató válaszokat adhatunk. De ha nincs önkínzás, nincs megoldás sem. Feltehetően ott sikkadt el a mi Trianonunk, ahol a mitudatunk, a közösségélményünk is. Untig ismételjük, Trianon az elszakítás, a csonkítás, az árulás, a nemzetközi igazságtalanság és összeesküvés, a történelmi katasztrófa szinonimája, de arra már kevésbé szeretünk emlékezni, hogy nemzeti önismeretünk megbicsaklásáé is. Amint Németh László írta 1935-ben: „Mialatt Erdélyt jártam, egyre jobban kivilágosodott, hogy az elveszett Erdély nem csak terület. Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítást, s mi eresztettük ki a kezünkből, amit meghódítottunk belőle. […] Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák iskolás gyerekek minden reggel és délben a Magyar hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk, és ma jobban adjuk, mint valaha.”
*
Ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, nem mondhatunk mást: Trianon a velőnkig ható kudarc. Sokaknak, a hangoskodóknak még inkább álca, mely megóv a gondolkodás és a gondoskodás terhétől. Tudjuk, a Horthy-korszak a revízióra alapozta létét és minden reményét, kérészéletű sikereket elérve, az elcsatolt magyarságban soha ki nem törölhető nyomot hagyva; egyszersmind újabb gyógyíthatatlan sebeket osztogatva a hazai zsidóság prédául hagyásával és a szovjet birodalom ránk omlasztásával. Tudjuk, Trianon a magyarországi sztálinizmus idején tabutémává vált, és a történelemkönyvek csupán néhány ügyefogyott sorban emlékeztek meg róla. („A nyugati imperialisták megalázó, az ország nemzeti függetlenségét korlátozó feltételeket szabtak.”) Csak a késő kádárizmus időszakában, a nyolcvanas évek elejétől hozhatták komolyabban szóba a kérdést történészeink, de akkor is szoros korlátok között. A kora kádárizmusban viszont még az volt a jellemző, hogy a magyar kisebbségeket védelmébe vevő Illyés Gyulát vagy Csoóri Sándort nem csupán Bukarestben vagy Belgrádban átkozták ki nacionalista provokátorként, de saját hazájában is. Aztán nyolcvankilenc végén fölnyíltak a zsilipek…
Amiről egyáltalán nem vagy csak állami jelszavakban lehet beszélni, az óhatatlanul eltorzulva bukik ki belőlünk akkor is, amikor már akadálytalanul beszélhetnénk róla. Így volt ez a kezdetek kezdetén, amikor a szavakat átjárta az elviselhetetlen fájdalom, így volt ez a „konszolidáció” időszakában is, a két háború között, amikor a közösségi megszólalás alfája és ómegája volt Trianon, külön szókinccsel, nyelvtannal és stilisztikával, s így volt ez akkoriban is, amikor a tudat alá kellett szorítani – ahol aztán megerjedt. Csakhogy ami minden korszakban közös volt: ha Trianonra gondoltunk vagy Trianonról beszéltünk mi, anyaországi belső magyarok, kegyelmi pillanatokat leszámítva kizárólag magunkkal foglalkoztunk, magunkat gyászoltuk, a virágzó nagybirodalmunkon esett csorbát panaszoltuk, mi voltunk az áldozatok. Nem pedig mindazok, akik kint rekedtek a mi minden tekintetben beszűkült világunkon, kiszolgáltatva a revánsvágygyal teli utódállamok kényének-kedvének. S akik az új országhatáron kívül rekedtek, lassan kiszorultak történelmünkből.
Trianon ezért a mi hallatlan és halhatatlan önzésünk szinonimája is.
Elég csak a bécsi döntések nyomán visszacsatolt területek újraszervezett közigazgatására gondolnunk, amely sokszor mást sem jelentett, mint a húsz évig böjtölő külső magyarság szemérmetlen letaposását. Megjelentek a budapesti és dunántúli hivatalnokok a fellobogózott városházákban, és ugyanolyan magas lóról köpték a szavakat a „megbízhatatlan” kolozsvári, székelyudvarhelyi, kassai magyaroknak, mint előző nap a román vagy a csehszlovák tisztviselő urak. Az történt, ami a szicíliai menyecskével, akit haramiák erőszakoltak meg: a férj undorodva fordult el az önhibáján kívül „becstelentől”.
„Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre” – fogalmazza meg Kós Károly Kiáltó szó című, 1921-es írásában a külső magyarság csalódottságát és elhagyatottságérzését, mely azóta kísért. „Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam, lemondok. Ez az igazság!”
Ha igazságot követelünk ma Magyarországnak, innen és túl Trianonon, ezt az igazságot is be kell fogadnunk. S talán ez a legnehezebb. Mert feltételezi, hogy végre szembe tudjunk nézni traumánkkal, és elhallgatások vagy „hazafias” mellébeszélések helyett végre nem a ki volt itt előbb vagy a ki kapott igazságtalanabb pofont kérdésen mélázzunk el, hanem azon, hogy mit kellene tennünk a kint rekedt magyarság megmaradásáért. Mármint mit kellene tenni azért, hogy, mondjuk, másfél emberöltő múlva ne tűnjenek el nyomtalanul. Ehhez természetesen szembe kell néznünk traumánk trauma voltával is, azazhogy mély történelmi és társadalom-lélektani oka van annak, hogy Trianon kérdésére szinte kizárólag érzelmi válaszokat tudtunk adni. Dühkitörés, siránkozás, igazunk rögeszmés bizonygatása boldog-boldogtalan előtt – semmi olyasmi, ami ésszel, előrelátó és felelősségteljes tervezéssel, összmagyar nemzetstratégiával köszönő viszonyban volna. Történelmünk legnagyobb traumája, hogy kilencven éve nem tudunk szabadulni az érzelmi politizálás és az álságos revizionizmus kelepcéjéből. Tegyük azért hozzá: Magyarországon ma nem találni olyan józanul gondolkodó embert, aki akár titokban is reménykedne a határok visszaállításában – az ellenkezőjét híresztelő politikai kalandor vagy borissza fecsegő.
Szakadatlan és dagályos érzelemkitöréseink pedig kiszolgáltatottá teszik mind a külső, mind a belső magyarságot. Elveszik az erőt és a ravaszságot, hogy visszaüssünk azoknak, akik arcátlanul támadják még szétszóratásában is magyar létünket, és a legpiszkosabb módszerekkel ostromolják szellemi határainkat. Akik magyar fasizmusnak érzik a kettős állampolgárság intézményét – miközben az elszakadt állampolgáraiknak alanyi jogon jár. S legfőképpen elveszi az erőt attól, hogy legalább lelki – horribile dictu, gazdasági – értelemben revízió alá vonjuk Trianont, és ez a mi önfeladó, nemzeti érdekeiről handabandázva lemondó, közben kínosan simulékony és lihegve alkalmazkodó belső magyarságunk visszafogadja külső testvéreit.
Ha háromnemzedéknyi rideg bánásmód után ők is visszafogadnak bennünket.
Mi kell ehhez? Nem több, nem kevesebb, mint közösen újraélt történelem, a közösen megélt és berendezett jelen tükrében. Nagy alázattal, áldozatkészséggel és vezekléssel. Ez lehetne a nemzeti összetartozás fundamentuma. És csak karnyújtásnyira van.
Trianont kevés fantáziával szeretjük második Mohácsnak titulálni. Mint Szabó Miklós írja 1993-as cikkében: ha Trianont Mohácshoz hasonlítjuk, akkor ahhoz hasonlóan Trianont is ideje a múltba visszautalni. Csakhogy Szabónak nincs igaza, mert Trianon addig nem lesz történelem, amíg be nem fejeződik a magyarlakta területek teljes elcsángósítása, műemlékeink és emlékműveink kisajátítása vagy ledózerolása, dédszüleink sírkertjének teleszemetelése. Sem a mi szívünkben, sem ellenségeinkében nem lesz történelem.
Mindenekelőtt ezt véssük eszünkbe, aztán ragadjunk vándorbotot, s induljunk útnak a Kárpát-medence minden szegletébe – hogy végre hazataláljunk! Ahányan csak megmaradtunk.
Térképmelléklet a 30–31. oldalon
