Kövi és temploma

A történelmi Gömör vármegye déli és északi fele közötti magyar–szláv nyelvhatár régen, évszázadokkal ezelőtt megállapodott. Azt a tágas, dombos-lapályos medencét a Mátra és a Bükk hegység háta mögött, amelyik szelídebb éghajlatával a földművelésnek és az állattartásnak kedvez, a honfoglalás és letelepedés kora óta folyamatosan magyarok lakják; az északon ezer méterig emelkedő hegyvidéket és a folyóvölgyeket német ajkú bányászokkal, erdőmunkásokkal telepítették be királyaink a XIII. és XIV. században. A török időktől a XIX. századig a még északabbról lehúzódó szlávok magukba olvasztották az iparűző, kereskedő gömöri szászokat, végül így alakult ki a Losonc–Rimaszombat–Rozsnyó vonal északi oldalán húzódó etnikai határ a szlovákok és a magyarok között. Trianon ítélete e nyelvi-kulturális mezsgye és az új politikai határ közé zárta a törzsökös gömöri magyarságot. Arányuk az 1920 óta eltelt kilenc évtized alatt a felére zsugorodott, ez a tényszerű eredménye a békeszerződésben megígért „nemzeti önrendelkezésnek”.
Kövi hétszáz lelkes kisközség Rozsnyótól nyugatra, a Turóc folyó völgyében. Neve – amelyet a határában épült várról kapott – 1243-ban szerepel először írásban Kevy alakban (mai hivatalos megnevezése: Kamenany). Az erdős Gömör birtokbavétele a Sajó völgyében felfelé haladva történt, a vidéket 900 táján megszálló Hanva nemzetség a X. század végére összeolvadt a helyben talált gyér lakossággal – olvashatjuk Ila Bálint megyemonográfiájában. Szent István király birtokrendezésétől a tatárjárásig a Hanvák és a Balogok leszármazottai, valamint a Miskolc, Bors és a Hont–Pázmány nemzetség fiai uralták a Sajó és mellékfolyói – Rima, Balog, Vály, Turóc, Murány, Csetnek – menti településeket. A falunevek csaknem mindegyike magyar, csupán pár esetben találkozhatunk szláv gyökerű helynévvel. A megye Árpád-kori köznépe, amely nagyjából a mai etnikai határig népesítette be a Gömöri-medencét, túlnyomó részben magyar nyelvű volt – összegzi kutatásainak eredményét történeti földrajzában Györffy György.
Dél-Gömör lakói az északi hegyek közt találtak oltalmat a mongolok 1241. évi támadása elől. Két évvel később IV. Béla király az Ákos nembeli Fülöp és Detre ispánoknak – gyermekkori játszótársainak – adományozta a megye legnagyobb uradalmát, a pelsőcit. Ennek keleti peremén, a kassai útra néző magaslaton épült Krasznahorka vára, két másik vár a Sajó menti Berzéte szikláján és Kövi fölött. Az Ákosok telepítő akciójának eredményeként hamarosan 17 új község létesült a környéken, köztük Rozsnyó, Csetnek és Dobsina német kolóniái. IV. (Kun) László 1273-ban kiadott szabadságlevelével Herbardus – a szászokat behozó német soltész – bírósága alá rendelte Kövit, lakóinak házanként ötven jugerum – azaz ekealja, nagyjából ötven hold! – szántóföldet, hozzá rétet és erdőt, szabad vadászatot, a patakban halászatot, négy évre adómentességet adományozott. A falunagy halála után a község választhatta meg annak utódját, építhetett magának templomot és fogadhatott papot, végrendelkezhetett, aki akart, elköltözhetett.
Kövi papja 1332-ben egy márka jövedelmének tizedét rótta le pápai adóként. 1359-ben „castrum Kwy” a pelsőci Bebekek birtokközpontja, a megye legnépesebb községeinek egyike volt, 81 jobbágyportával. A XV–XVII. században a Szapolyaiak és Széchiek, Széchi Mária kezével Wesselényi Ferenc, majd a Csáky, Koháry és a Koburg hercegi családok lettek a földesurai. „Hajdan ferenczrendű kolostor is volt a községben, mely a husziták inváziója alatt pusztult el […], iskolája messze vidéken ismeretes volt” – áll Borovszky Samu 1898. évi megyekönyvében. Az 1700-as évek közepén több szeszt főztek Köviben, mint egész Gömörben, eleinte gabonából, majd gyümölcsből, főként szilvából – írja korabeli földrajzi munkájában Korubinszky János Mátyás. Főleg vastermékek készítéséből és eladásából éltek a helybeliek.
Talán a pálinkafőzésnek is szerepe lehetett abban, hogy a település kétszáz év alatt háromszor porig égett. Dacára ennek 1828-ban 2381 lakost írtak össze Kövi 275 házában, a népesség még tovább nőtt a XIX. században, csak a századforduló környékén történt nagy kivándorlás apasztotta másfél ezerre a lélekszámot 1910-re. A magukat cseh husziták leszármazottainak tartó szlovákok és a magyarok aránya az első világháború idején 60–40 százalék volt a községben, a legutóbbi, 2001. évi népszámlálás adatai szerint a 696 lakosból 533 szlovák, 137 cigány, a maradék magyar és német.
Kövi XIII. századi eredetű temploma a település központjában, a tágas piactér sarkán található. Egyhajós épület, kelet felé tájolt nagy ívű szentéllyel, a déli oldalán gótikus bejárattal. Az 1440-es években Giskra zsoldosserege, 1555-ben a török had, 1600-ban a tűzvész tette tönkre, végül a lutheránusok építették újjá és használták a XVII. század elejétől. 1711-ben tűz martaléka lett a templom tornya, ezután készült a szentélytől keletre külön álló harangtorony. Szintén barokk stílusban történtek a templom XVII–XVIII. századi renoválásai, a főrangú kegyurak költségén.
Először 1978 nyarán jártam Köviben. A templomot kövezett, tiszta tér és gondozott park vette körül, tucatnyi formás, fiatal hársfával. Csak a híres, XVIII. századi iskola emeletes épülete volt elhagyott. A templom ajtaját nyitva találtam, a külső lépcsőházon át felmászván a padláson is körülnézhettem a magyarul értő pap jóváhagyásával. A barokk kori – alacsonyabb – boltozat fölé magasodó déli oldalfalon láttam a három XIV–XV. századi ablakkeret záróíveit és a csúcsíves boltozás maradványait; a diadalív fölötti harántfal nyugati oldalán négy szent képmását vettem észre a középkori freskómezőn, egyikükben Szent László királyt véltem felismerni a félhomályban. Harminckét év után az idén áprilisban láttam viszont Kövit. A templom tetőzete toldozott-foldozott, az eresze rongyos, elázott, lemállott a vakolata, déli oldalán a lépcső köveit elhordták. Bejárata hegesztett vasráccsal, lakatokkal bezárva. Körötte a tér sivár, a házak, udvarok lepusztultak. Mindenütt üldögélő, az idegen kocsit figyelő embereket, koszos, toprongyos gyerekeket látni hétköznap délelőtt.
Félórányi autóútra jártunk a magyar határtól, kerek kilenc évtizednyire vagyunk a trianoni döntéstől.