Köznapló

Június 6., vasárnap
Valamikor ünnepi könyvhétnek mondták. A hét napból időközben négy lett, s ünnepnek sem mondható többé, inkább afféle vásár.
A Vörösmarty téren írók árulják magukat. Kiadójuk leülteti őket egy műanyag asztal mellé, az asztalra tábla kerül, a táblára a nevük, kínálatként ott látni egy-két könyvüket is – lehet gusztálni őket.
A közönség él a lehetőséggel.
Jönnek, mennek, járkálnak, s mintha kulcslyukon át kukucskálnának, lesik a kirakatba tett írókat. Két asszony összesúg Konrád asztala előtt, egy másik a férje ingujját rángatja: „Nézd, itt a grófnő!” Mármint Nádasdy Borbála.
Könyv kevés fogy, dedikálásért sem tülekednek sokan. Tűz a nap, el kell viselni a tömeget – írónak lenni ilyenkor sem könnyű mesterség.
Sokan mintha tényleg csak az eleven panoptikumra volnának kíváncsiak. Perecet rágcsálnak, üvegből kólát isznak. A tehetősebbje leül egy asztal mellé a Gerbeaud teraszán, onnan vizslatja Moldova zsokésapkáját és Jókai Anna legújabb hajráfját.
A Napkút Kiadó asztala a szökőkútnál van. Nekem nincs okom panaszra, sokan eljöttek dedikáltatni a Köznapló második kötetét. Leültetem őket, váltunk pár szót: az ember kíváncsi, kik és miért olvassák.
Hirtelen megáll az asztal előtt egy házaspár. Szabadkoznak, ó nem, nem ülnek le, csak azért jöttek, hogy lássák az arcomat, meg úgy egyáltalán: milyen lehetek?
A nyílt óhaj zavarba hoz. Sose szerettem a nyilvánosságot, azzal meg végképp nem számoltam, hogy munkáim mellé – garnírungként vagy desszertként – az arcomat is szervírozni kell.
Nem kérdezem, ilyennek képzeltek-e, azt sem, hogy miért akartak látni. Pár percig elfoglal a gondolat: ugyan hitelesíti-e a szerző arca mindazt, amit az évek során papírra vetett, vagy éppenséggel ront rajtuk?
Ami engem illet, sosem voltam elégedett a külsőmmel. Évekig szenvedtem a gyerekképem miatt, de az más volt. A lányoknak akartam tetszeni, és bántott, hogy társaim sikeresebbek. Később beértem őket, de addigra kifogyott belőlem a versenyszellem, s akit szerettem, magáért szerettem.
De gyanítom, hogy a Vörösmarty téren nem eszerint vettek méretet rólam. Jó, de akkor mi szerint? Mint áruvédjegyre tekintettek rám?
Szentkuthy arca az volt. Zseniális fejének harsány csúnyaságát mindig irigyeltem. Imádott maskarázni, időnként abbénak öltözött, ám én biztos voltam benne, ezzel is csak leplezi cimboraságát az ördöggel. Abszolút kirítt kortársai közül, akiknek nagy része sápadt volt: hiányzott belőlük egy dimenzió. Bátorság az élethez…
Ez eddig logikus, de vannak hivatalnokkülsejű írócsodák is, akiknek arca olyan zárt, mint egy jégpálya júniusban. Andric követségi ember volt hosszú évekig, és hűvös tartózkodását élete végéig őrizte, miközben írásai szinte izzottak a szenvedélytől. És Márai vagy Saramago arca sem árulkodik arról, jártak-e már a pokolban.
Maradjunk annyiban, hogy az író arcából nem sok következik. Ha hozzá is tesz valamit könyveihez, legfeljebb annyit, mint annak kötése. Borítója. Betűtípusa. Van köztük olyan, akit mintha garamondból szedtek volna, más a baskerville-t idézi.
Van aztán, aki külön bekezdést érdemel. Frizurát ettől, magatartást attól, stílust megint mástól vett kölcsön, de végül mindet magánál tartotta, és ma már a sajátjának látszik a sok idegen holmi, és közönségében szemernyi kétely nincs, hogy ő: ő.
Ezúttal is hosszú sor állt az asztala előtt.

Június 7., hétfő
Tegnap meghalt Bulányi páter. Egyszer azt mondta nekem: a világon csak a jókedvű emberek segíthetnek. Halála mintha kőbe véste volna e néhány szót. De hát így volt ez mindig. Az olcsók homokba írták közhelyeiket, a kivételesek szavainak a márvány is megadta magát.

Június 8., kedd
Meghallgattam a miniszterelnök beszédét. A programot ismertette, amely kirántja az országot a bajból. Mikor befejezte, eszembe jutott, hogy sok éve följegyeztem valamit, ami nagyon idevág. „Németországot 1944–45-ben tönkrebombázták, mégis talpra állt tíz év alatt. Kellett hozzá a Marshall-segély, persze. De ennél is fontosabb, hogy mindehhez volt szellemi és kulturális tartaléka, melyhez javuló önbecsülés és a mindennapok kétkezi erkölcse járult.”
Aztán: „Bulgáriában nem éreztem annyi bizonytalanságot a hétköznapi emberekben, mint nálunk. Ott az emberek a török óta tudják, hogy a tartalék létfontosságú.”
Miért érzem fontosnak a fentieket?
Mert az előző kurzus fő bűnének legtöbben az ország eladósítását és a korrupciót, tehát a tartalékok elpusztítását tartják. Én viszont úgy vélem, nagyobb hitványság volt az emberek önbecsülésének s a mindennapok erkölcseinek tönkretétele. Ráadásul az utóbbiakat nehezebb helyrehozni a politika eszközeivel.
Viszont kaphatnak a politikától biztatást. Hitet. Ez elhozhatja az álmokat, márpedig ma nagyon kellenek az álmok. Nélkülük célok sincsenek. Ám ha vannak, és összeadódnak, a politika építhet rájuk.
Eljött a kölcsönösség ideje.

Június 9., szerda
Rosszul viselem, ha a képembe hazudnak. Márpedig Réz András ezt tette a köztévé múlt heti adásában. (Látható: videotar.mtv.hu/kordatestverek.) Esztétánk, aki a metrólépcsők mellett lógó reklámok szerint regényt is ír, mint több női lap szerkesztője, csodálatomat azzal vívja ki újra meg újra, mennyit tud beszélni filmekről szinte lélegzetvétel nélkül. Mindről ugyanabban a hangfekvésben és ugyanazokkal a szavakkal, mintha mindegy volna számára, melyik az.
És nyilván mindegy is.
Fontosabb, hogy őt lássák, őt hallják – emberünk imádja magát. Merő elragadtatás, amelyet nem igazol sem a tartalom, sem az előadásmód. Bármikor láttam, nyakas nyakát több lánc is övezte. Az egyiken ismeretlen vadállat foga, nyilván a férfiasságot hivatott jelezni filmekre fogékony bölcsészlányok körében.
Ezen a reggelen is filmekről volt szó. Jobban mondva olyan filmesekről, akik elkerültek innen Amerikába, és ott karriert csináltak.
Ismerjük a nevüket. Fried Vilmos, belőle William Fox lett. George Cukor, ő már New Yorkban született. Kaminer-Kertész Manó, aki a lexikonban Michael Curtizként szerepel. Sasvári Farkasfalvi Tóth Endre, ő André de Toth néven jegyezte kemény westernjeit, no meg a szívemnek oly kedves földi: Korda Sándor. Ő a Nagykunságból indult, s apját, aki intéző volt, még Kellnernek hívták.
Réz megfogalmazása szerint ezek „kis zsidócskák voltak”, és menniük kellett az országból. Kinek azért, mert „politikailag zűrös helyzetbe keveredett”, kinek a zsidótörvények miatt – úgymond – „kényszerűségből”.
Nem igaz. Az egyetlen Kordát kivéve, merthogy ő beleártotta magát az 1919-es kommünbe (direktóriumi tagként a filmgyártásért felelt), egyiknek sem kellett menekülnie.
Cukor már az óceán túlpartján született, a Fried család a József Attila által megverselt másfél millió kivándorlóval érkezett Amerikába – még a századforduló előtt.
De hát akkor kire vonatkozott ez a „kényszerűség”?
Közülük senkire.
Réz lényét a mániákus nagyotmondás alakította olyanná, amilyen. Nyilván a kamera jelenléte hozza lázba, meg a mámorító érzés, hogy minderről rajta kívül senki nem tud semmit. Elmondja hát a sok tökfejnek, akik lesik a képernyőt, ámulva hallgatják őt, az okost, hogy a kiérkező „zsidócskák” a semmiből indultak, s eleinte muszáj volt vagont rakniuk és szatócskodniuk.
Hatásvadász duma. Egyikük sem rakott vagont, egyik sem szatócskodott.
Fried Vilmos végzett némi fizikai munkát – mert tizennégy évesen senkit nem várnak tárt karokkal a filmiparban, akkor sem, ha Tokaj mellől érkezik –, ő mosodai inasként kezdte, de már húszévesen mozit nyitott a Broadwayn. Ez volt karrierjének első stációja, csúcsa pedig a 20th Century Fox.
George Cukor sem rakott vagont. Színházi segédrendezőként kezdte New Yorkban, de 1929-től már a Paramount Picturesnél dolgozott. Réz elhallgatta – az igazság nem illett a képbe, pedig remek sztori –, hogyan kezdődött Kaminer Manó, a későbbi Michael Curtiz pályája. Úgy, hogy tizenhét évesen elszökött otthonról egy cirkusztársulattal. A filmszakma lényegét Dániában leste el 1913-ban. Aztán jött a háború, a Monarchia katonája lett, majd a kommün elől – és nem utána! – Ausztriába menekült. De Németországban jobb esélyeket látott, ott is megpróbálta magát, míg végül 1926-ban hajóra szállt, és irány Amerika.
Hol voltak még akkor a zsidótörvények?
Ha már emlegetjük őket, hadd cáfolja Réz úr színes történeteit Sasvári Farkasfalvi Tóth Endre. Ő tényleg akkor: 1939-ben ment el az országból, ám van ezzel egy kis baj. A későbbi André de Toth árjaként menekült, mert a németek megtámadták Lengyelországot. (Utolsó itthoni filmjét, a Semmelweist épp akkor fejezte be.)
Távozásáról utóbb így vallott: „Sikeres voltam és gazdag. A városban nekem volt a legjobb kocsim, a legjobb asztalom. S mégis, huszonöt éves koromban elmentem innen. Lengyelország lerohanása után borzasztóan megrémültem és megrendültem. Befejeztem utolsó filmemet, de a bemutatóját már nem vártam meg. Amint leszállítottam a kópiát – jól emlékszem a napra, 1939. október 19-e volt –, kocsimmal a Keletihez hajtottam. Leparkoltam, még a slusszkulcsot sem vettem ki. Felültem egy nemzetközi expresszre, és meg sem álltam Londonig, ahol első utam Korda Sándorhoz vezetett” (Gervai András interjúja).
Réz Andrásnak tudomásul kéne vennie: az említett urak mítoszát odaát már rég megalkották. Jól. Merthogy ott találták ki a módszert az ilyesmire. A profi módon megrajzolt életutakhoz fölösleges hozzányálazni vacak, provinciális fecniket. Az első szél lefújja róluk.
És még valami. Mert ez tán a legfontosabb.
Teller Ede mondta: „Csak magyar anyanyelvűként válhattam ilyen tudóssá.” Vagyis innen kellett indulniuk. Mert Magyarország fantasztikus trambulin. A tehetségeknek!
Ismétlem: a tehetségeknek.