Brazília külön kasztot képvisel a világ labdarúgásában. A legtöbbször – ötször (1958, 1962, 1970, 1994, 2002) – nyert világbajnokságot, a legtöbb légióst adja a földkerekség klubcsapatainak, játékosai technikai tudása, virtuozitása kimagaslik a vetélytársaké közül, általában véve a brazilok testesítik meg azt, amiért a semleges néző szereti a futballt. Látványosan, szórakoztatón és többnyire eredményesen játszanak.
A látványosság és az eredményesség azonban olykor még a braziloknál is ellentmondásba kerül egymással, a kettő együtt csak ihletett pillanatokban és kivételesen nagy tudású játékosokkal tarkított csapatokban fér meg egymás mellett. Mint például az 1970-ben és a 2002-ben vb-győztes együttes. A brazil futball szerelmesei bizonyára naphosszat elvitatkoznának azon, hogy a Félix – Brito, Carlos Alberto, Everaldo, Piazza – Clodoaldo, Gérson – Rivellino, Pelé, Tostao, Jairzinho vagy a Marcos – Edmilson, Lúcio, Roque Júnior – Cafú, Gilberto Silva, Kléberson, Roberto Carlos – Ronaldo, Rivaldo, Ronaldinho kezdőtizenegy volt-e erősebb. Ám ellenpélda is akad bőségesen. A brazilok 1966-ban, 1978-ban, 1982-ben, 1986-ban és a legutóbb, 2006-ban is bombaerős kerettel rendelkeztek, a siker mégis elmaradt. Ezért a kérdés a szép játék és eredményesség helyett egyre inkább úgy vetődik fel, szép játék vagy eredményesség.
A mostani válogatott szövetségi kapitánya, Dunga számára ez persze nem kérdés: eredményesség mindenekelőtt. 1994-ben ezt már csapatkapitányként is bizonyította. Minden idők talán legszürkébb brazil vb-gárdáját vezette győzelemre, és ha a tettét szakvezetőként is megismétli, ki merné azt állítani, hogy nincs igaza. Persze a Dungát illető bírálatok kétélűek. A szurkolók amiatt siránkoznak, hogy kimaradt Ronaldo, Ronaldinho, Adriano, Pato, Diego, Roberto Carlos, Neymar és Ganso, de hát a mellőzésük mellett legalább annyi érv sorolható fel, mint a beválogatásuk mellett. Ronaldo már négy éve is messze volt a csúcsformájától, azóta újra megsérült, s bár visszatért, a brazil bajnokság nem ugyanaz, mint az európai daráló. Ronaldinho sem a régi, ráadásul őt nem lehet csak úgy, posztra betenni, ha szerepel, akkor köré kell építeni a csapatot, amit Dunga nem vállalt. Pato az idény nagy részében sérüléssel bajlódott, Diego mindent egybevetve megégett a Juventusnál, Roberto Carlos négy év alatt nem lett fiatalabb, a Realtól sem véletlenül kellett távoznia, Neymar és Ganso pedig egyelőre inkább nagy tehetség, mint kiforrott futballista.
S annyira azért nem kell félteni a brazilokat. A Maicon, Lúcio, Juan, Bastos hátvédsor bivalyerős, s bevetésre készen áll Dani Alves, Luisao és Gilberto, a középpályán nemcsak Kaká, hanem Elano és Ramires is képes színt vinni a játékba, elöl pedig Luis Fabiano, Robinho, Nilmar és Grafite sem jön zavarba, ha pattogós labdát kell lekezelni. Hétfő este a Tanzánia ellen 5-1-re megnyert utolsó edzőmecscsen Brazília így állt fel: Gomes – Maicon, Lúcio, Juan, Bastos – Gilberto Silva, Felipe Melo – Elano, Kaká, Robinho – Fabiano. Ez a tizenegy két helyen változhat meg: ha felépül, Júlio César valószínűleg visz-szafoglalja a helyét a kapuban, a Juventusban felejthető szezont produkált Felipe Melót pedig (miként hétfőn a szünetben meg is tette) Ramires válthatja. Senki sem emlegetne hallatlan meglepetést, ha ez e csapat végül világbajnokként távozna Dél-Afrikából.
Portugáliát testközelből ismerhettük meg. S bár a selejtezők során a magyar válogatott nem jelentett neki akadályt, nem lehettünk elájulva Carlos Queiroz együttesétől. Se csillogás, se kikezdhetetlen fegyelem, esetleges csapat benyomását keltette a portugál, amelyben a világklasszisok sem tündököltek. Pedig nagy egyéniségekből nincs hiány. A védelmet Ricardo Carvalho (Chelsea) és Pepe (Real Madrid) irányítja, a középpályán Deco (Chelsea) osztogat, Raul Meireles (Porto) és/vagy Miguel Veloso (Sporting) adja a biztonságot, a csapat erejét mégis a C. Ronaldo, Liedson, Simao Sabrosa támadótrió jelenti. Ronaldo megjárt két Eb-t és egy vb-t, de portugál mezben eddig nem alkotott felejthetetlent. Dél-Afrikában szárnyalnia kellene ahhoz, hogy a luzitánok az esélyesek közé kapaszkodjanak. S a portugáloknak kell a legjobban tudniuk, hogy Észak-Koreát hiba lenne leírni. Az 1966-os vb-n az ázsiaiak a negyeddöntőben már 3-0-ra vezettek, Európa braziljai csak Eusebio zsenialitásának és négy góljának köszönhetően fordítottak 5-3-ra.
Kolo Touré (Manchester City), Eboué (Arsenal), Zokora (Sevilla), Koffi Ndri (Sevilla), Yaya Touré (Barcelona), Kalou (Chelsea), Drogba (Chelsea) – Elefántcsontpart a vb-mezőny egyik legprímább keretével rendelkezik. A sorsolással azonban nincs szerencséje. Négy éve, amikor lényegében ugyanez a gárda először jutott ki a világbajnokságra, a csoportban Argentína és Hollandia állta útját, Szerbia volt a „könnyű” ellenfél. Ezúttal sem jobb a helyzet. Kérdéses, hogy az „Elefántok” elhiszik-e, Brazília és Portugália ellen van keresnivalójuk. Nem kedvez az egységnek, hogy négy év alatt az ötödik kapitány ül a kispadon. Németországba még Henry Michel vezette az afrikaiakat, őt Uli Stielike, Gérard Gili, majd a bosnyák Vahid Halilhodzsics követte. A vb-re Drogbával az élen a szövetség Guus Hiddinket próbálta megnyerni, eredménytelenül, így a svéd Sven-Göran Erikssonra esett a választás.
A Koreai NDK a már említett 1966-os bravúr után másodszor jutott ki a világbajnokságra. Hajlamosak lennénk rávágni, hogy az angol, a német és az olasz válogatotthoz hasonlóan a koreait is kizárólag a hazai bajnokságban szereplő játékosok alkotják, de nem így van. Nem tudjuk, hogy a kommunizmusból a szocializmusba átmenet jegyében-e, de tény, Hong Jong Dzo az oroszországi Rosztovban, Dzsong Te Sze pedig a japán Kawasaki Frontale-ban játszik. Észak számára mi más lehetne a legmagasztosabb cél, mint felülmúlni Délt, de a kilátásai nem csak azért rosszabbak, mert a vb-t a déli féltekén rendezik.
origo.hu
Mozgáskorlátozott parkolókártyát használtak a csalók
