Nem szerencsés az áldozatoknak szobrot emelni

Figyelemre méltó dilemma elé állította Alex Schikowskia Tatárszentgyörgy önkormányzatát, illetve tágabb értelemben a magyar közvéleményt. A német származású szobrászművész, aki egy budapesti iskolában németnyelv- és művészettanárként dolgozik, két, embermagasságnál jóval nagyobb szobrot kíván felállítani a településen, közterületen, hogy megörökítse a 2009. február 23-án meggyilkolt Csorba Róbert és fia emlékékét. A kompozíció címe: Róbert és Robika. Ismeretes, hogy a két ártatlan cigány ember szörnyű bűntény áldozatául esett: miután a tettesek felgyújtották a házukat, a két menekülőt hidegvérrel lelőtték. A debreceni illetőségű bűnözők, akiket azóta letartóztattak, feltehetőleg raszszista indítékból öltek.
A hazánkban élő német amatőr szobrász javaslatát Tatárszentgyörgy önkormányzata március 23-i ülésén elutasította. A képviselő-testület úgy döntött: nem járul hozzá az alkotás felállításához, arra hivatkozva, hogy a szobor a tragédiára emlékeztetné a helyieket és az odalátogatókat, így a település jó hírneve miatt nemkívánatos. Javasolja viszont, hogy a szobrokat ne közterületen, hanem annak a háznak az udvarán állítsák fel, ahol a tragédia történt.
Egyetértek azzal, hogy a község polgármestere, Berente Imréné kitért a szoborállítási ajánlat elől. Indoklását viszont nevetségesnek tartom, vagyis hogy az alkotás mindig a tragédiára emlékeztetné a lakosokat és a faluba látogatókat, holott szeretnék azt mindannyian elfelejteni. Ezen az alapon nem lehet közelíteni egy szobortervhez. Először szakemberek részvételével lefolytatott vitában kell tisztázni, hogy milyen üzenetet hordoz egy köztéri szobor, és lehet-e, kell-e emlékművet állítani a cigányellenes rasszizmus áldozatainak. És csak ezek után merülhet fel annak megfontolása, hogy a szegény Csorba Róbert és a fia alakjának megörökítésével el lehet-e érni a kitűzött célt.
Vonatkoztassunk el Tatárszentgyörgytől, s tegyük fel a kérdést: érdemes-e megörökíteni az erőszak áldozatait, és ha igen, feltétlenül a figurális szobor-e a legmegfelelőbb forma? A probléma azért nem egyszerű, mert tudnivaló: az ilyen kompozíciók valójában nem annyira az áldozatokról, hanem a gyilkosaikról szólnak, őket vádolják egy öröknek szánt ideológia mementójaként. E koncepció jegyében állították szobrok tömegét a keresztény mártíroknak elsősorban templomokban, de köztereken is, ahol azonban vallási jelképek hangsúlyozták az áldozatok kapcsolatát a mennyek országával. Huszadik századi áldozatoknak is állítottak szobrot templomban, így Londonban, a westminsteri apátságban is. Érdemes a bejárat fölötti homlokzaton látható, egymás mellett álló tíz történelmi alakot felsorolni: Maximilian Kolbe (Lengyelország, 1941, szerzetes, aki Auschwitzban egy többgyermekes családapa helyett önként vállalta a halált), Manche Masemola (Dél-afrikai Köztársaság, 1928, keresztény mártír), Jamai Luzum (Uganda, 1977, keresztény mártír), Jelizaveta Fjodorovna Romanova orosz nagyhercegné (Oroszország, 1918, a bolsevikok áldozata), Martin Luther King (Amerikai Egyesült Államok, 1968, a polgárjogi mozgalom legendás alakja), Oscar Romero (El Salvador, 1980, bűnözők által meggyilkolt érsek), Dietrich Bonhoefer (Németország, 1945, a nácikkal szembeszálló protestáns lelkész), Esther John (Pakisztán, 1960, iszlám szélsőségesek által meggyilkolt pakisztáni keresztény ápolónő), Lucian Tapiedi (Pápua Új-Guinea, 1942, keresztény misszionárius, a megszálló japánok áldozata).
Érdemes azonban megjegyezni, hogy a felsoroltak nem egyszerű áldozatok voltak, akik semmit sem sejtettek a rájuk váró sorsból, hanem hősök, illetve hitvallók, akik tudatosan kockáztatták az életüket. Szobruk a westminsteri apátsági templom oldalán kialakított fülkében látható, a keresztény egyház más mártírjainak társaságában. Nincs szó a hagyományos értelemben vádló áldozatszobrászatról, mely a marxista–leninista köztéri művészet műfaja volt. Elég, ha itt utalok a Köztársaság téri, az „ellenforradalmárok” sortűzétől összerogyó bronzalakra, amely most a budafoki szoborpark látványossága.
A tatárszentgyörgyi áldozatok szobrának felállítása nyilvános vádemelés lenne a rasszista gyilkosok ellen, melyeknek körét még viszonylagos pontossággal sem lehet megvonni anélkül, hogy ne általánosítanánk igazságtalanul. A konkrét esetben még a gyilkosokat sem ítélték el, folyik a bizonyítási eljárás, ezután következik majd a per. Ennek során a vádlottak védői mindent megtesznek majd azért, hogy megcáfolják a rasszista indítékot, amely súlyosbító körülménynek számít majd. De ha sikerül is bizonyítani, hogy a gyilkosoknak olyan nézeteik, illetve előítéleteik voltak, amelyeket mások is osztanak az országban, nehéz lesz kiterjeszteni a felelősséget mindenkire, aki hozzájuk hasonlóan vélekedik a cigányokról.
Ugyanezért nem lenne célszerű emlékművet emelni Szögi Lajosnak, akit 2006 októberében meglincseltek. Bár az utóbbi esetben már lezárult a nyomozás, és az ítéletek is megszülettek. De ha köztéri, figurális szobrot emelnének az ártatlan tanárembernek, ez hamarosan a cigánygyűlölő csoportok zarándokhelyévé válna, amit mindenképpen el kellene kerülni. Az áldozatok szobra mind Olaszliszkán, mind Tatárszentgyörgyön azt sugallná, hogy egész etnikumok, a cigányok általában, illetve a magyarok általában hajlanak a gyilkos erőszakra. Márpedig ez olyan kártékony, indulatokat felkorbácsoló üzenet, amit demokráciában egyetlen köztéri műalkotás sem hordozhat.
Vigyázzunk az áldozatokra. Tartsuk tiszteletben az emléküket, de ne azzal, hogy többféleképpen értelmezhető szobrokat emelünk nekik. A figurális ábrázolást tartsuk fenn a hősöknek, akik önként, saját akaratukból vállalták a sorsukat, és tettek valami nagyot és emlékezeteset. Nem véletlen, hogy a holokauszt áldozatainak sincs figurális emlékműve, sem Izraelben (ahol ez még vallási tilalomba is ütközne), de Németországban, Magyarországon és másutt sem. Pedig az elpusztított zsidó milliók esetében a tetteseket sokkal pontosabban és egyértelműbben körül lehetne határolni, mint bármely más, tragikus tömeggyilkosság esetében.

A szerző újságíró