Megrettent a feladattól, amikor Baróti Lajos 1966-ban a közvélemény számára váratlanul a fedezetsorba állította?
– Juhász Rolandra gondol? Remélem, senki sem vádol szerénytelenséggel, de játéktudásban azért van közöttünk némi különbség. Juhász mentségére hozzáteszem, nem Brazília ellen játszottam először ebben a szerepkörben. Lajos bácsitól óriási húzás volt ez az új,
1-4-3-2-es felállás. Mátrai söprögetett, előtte négy védő, Káposzta, Mészöly, Sipos és Szepesi helyezkedett, akik közül nekem volt az a feladatom, hogy fellépjek a fedezetsorba Mathesz – netán Nagy – és Rákosi mellé. Albert visszavont középcsatárként szervezte a támadójátékot, elöl pedig Bene és Farkas rúgta a gólokat. Fél éven át gyakoroltuk, ezzel a taktikával vertük meg a brazilokat.
– Még egy felvezető kérdést engedjen meg. 1961 decemberében, a szinte szokásos dél-amerikai téli túrán miután 5-1-re kikaptak Chilétől; edzések helyett, ugye, inkább kipihenték az idény fáradalmait a még kint töltött bő két hétben?
– Miért tagadnám, voltak lazább napok, olykor még strandoltunk is, de alapvetően edzettünk, készültünk a visszavágóra. Ami ugyan csak részben sikerült, hiszen 1-1-et játszottunk, de számomra ez a mérkőzés mégis felejthetetlen, hiszen ekkor mutatkoztam be a válogatottban. Erwin Koeman hibái engem is bosszantanak, de meg kell említenem, a németek és a hollandok elleni meccset szakmailag semmi sem indokolta. A játékosoknak most tényleg pihenésre lett volna szükségük, inkább a nyári felkészülést kellene hamarabb elkezdeni, hogy az Eb-selejtezőkre formába lendüljenek. Érdemi kísérletezés helyett mindkét mérkőzésen csak a leégést kockáztatjuk, ráadásul abban sem lehetünk biztosak, hogy az Eb-selejtezőket Koemannal kezdi a csapat. De ez is csak részletkérdés. Vitatkozhatunk azon, ki legyen a kapitány, ki a szűrő, ki a középcsatár és így a tovább, a mai magyar futballnak nem ez a legfőbb gondja. Hanem az, hogy télen több mint három hónapra megáll az élet. A mi időnkben decemberben, hozzáteszem, szinte kizárólag meghívásra, tehát költségmentesen, a válogatottal edzőtáboroztunk Dél-Amerikában, az ünnepekre hazatértünk, majd januárban indultunk vissza a Vasassal. Így tett a Fradi, az Újpest, olykor a Honvéd és az MTK is. Onnan datálható a visszaesés, ahogy ebből a vérkeringésből kikerültünk.
– Persze az sem ártott volna, ha ’62-ben vagy ’66-ban vb-t nyerünk, vagy legalább elődöntőt játszunk, 1970-ben pedig kijutunk Mexikóba. Hol szalasztottuk el a nagyobb lehetőséget, Chilében vagy Angliában?
– Nem tudok választani, mindkettő fantasztikus csapat volt. Grosics Gyula szokta mondani, ha az Aranycsapat csatársora mögött olyan hátvéd- és fedezetsor lett volna, mint a hatvankettes gárdáé – Mátrai, Mészöly, Sárosi, Solymosi, Sipos –, akkor a németek labdába sem rúgnak ellenünk. Chilében brazil–csehszlovák döntőt játszottak, pedig brazil–magyart kellett volna. Az a szemét Latisev elcsalta a negyeddöntőben a csehszlovákok elleni meccsünket. Tichy óriási gólt rúgott, csak ő nem látta. A hajrában több helyzetünk volt, csak a legbalszerencsésebbet említem, Sándor Csikar és Fenyvesi ziccerben egymásnak szaladt. Hatvanhatban leiskoláztuk a brazilokat, amit még ma is emlegetnek. A negyeddöntőben, ezúttal a szovjetek ellen viszont ismét szerencsétlenek voltunk. Elismerem, nem is játszottunk jól, miként azt is, hogy ennek megvolt az oka. A meccs előtt hirtelen bedobták, hogy háromszorosára emelik a prémiumot, ami többeket megzavart. Az ehhez hasonló kérdésekben amatőrök voltunk. A jutalmat előre le kell fektetni, enynyit ér a csoportkör, a negyeddöntő és így tovább. Súlyos árat fizettünk azért a vereségért. Idehaza mindenki meg volt győződve arról, hogy bundameccs volt. Dehogyis. Akkori szóhasználattal reakciós csapatunk volt, a szovjeteket különösen meg akartuk verni. Idehaza édesanyámat a boltban, ahol mindig udvariasak voltak vele, a sor végére lökték, mondván, a fia eladta a meccset, engem a taxis kitett az autójából, amikor felismert, és még Latinovits Zoltán is meggyanúsított a közös fellépésünkön.
– Noha a játékosállomány még évekig bombaerős volt, a zavar mégis mintha általánossá vált volna a magyar labdarúgásban. A hatvanhatos vb után Baróti Lajost Illovszky Rudolf követte a kapitányi poszton, akit az Eb-selejtező-csoport megnyerése dacára leváltottak, ám Sós Károly több rossz döntést is hozott. Mindez Marseille-ben tetőzött. Nem volt súlyos hiba, hogy a sorsdöntő mérkőzésen önt leszámítva gyakorlatilag újoncokból állt a védelem, hiszen Kelemennek és Halmosinak ez a harmadik, Noskónak pedig a második meccse volt?
– Dehogynem. Nem akkor kellett volna kísérletezni. Több elképesztő hiba kísérte azt a találkozót. Az MLSZ elnökének, Hegyi Gyulának gyomorrontása volt, ezért késve indult a szálloda elől a busz. Nem is értettem, miért nem taxi hozta utánunk. A ráhangolódás helyett sietve mindenkinek azzal kellett bíbelődni, hogy a cipőjén leragassza a márkajelzéseket, az utolsó pillanatban úgy estünk be a pályára. Teljes volt a zűrzavar. Ezért mondtam akkor, hogy a mi időnk lejárt, amit kifordítottak. Nemcsak a csapatra, sőt elsősorban nem a csapatra gondoltam, hanem az elavult vezetési módszerekre. Képtelen voltam felfogni, hogyan kaphattunk ki 4-1-re, hiszen abban az évben Mar del Platán a Vasassal simán megvertük azt a csehszlovák válogatottat. Ahogy mondta, akkor csak tetőzött a sok melléfogás. A csoportkörben 3-1-re vezettünk Prágában, Sós Károly már a szünetben, 2-1-nél annyira biztos volt a győzelemben, hogy jelezte, lecserél engem. Már zuhanyoztam, amikor a többiek Göröccsel az élen tiltakoztak a döntés ellen. Sós Károly viszszaküldött, de tíz perc múlva újra lehívott. Senki sem értette a dolgot. Sós kiváló szakember volt, de mialatt az NDK-ban dolgozott, hét évre kiesett a magyar futballból. Emlékszem, volt, hogy nekem is bekiabált: „Lóri, menj fel!” Máskor meg Rákosit keverte Budaival: „Púpos, te rúgd a szögletet.” Az is előfordult, hogy Puskást és Kocsist akarta a pályára küldeni. A szerencse sem állt mellénk. Idegenben 3-3-as döntetlent játszottunk a csehszlovákokkal, idehaza 2-0-ra nyertünk, jobb volt a gólkülönbségünk is, mégis pótselejtezőt kellett vívnunk, ami ma már szinte felfoghatatlan igazságtalanság.
– Egyetért azzal, hogy annak a korszaknak Göröcs János volt a legpechesebb alakja? Az 1958-as vb-ről még épphogy lemaradt, utána rögtön alapemberré vált a válogatottban, Chilében megsérült, ezért nem játszhatott a csehszlovákok ellen, Baróti 1966-ban már kihagyta, Marseille-ben viszont ott volt.
– Így igaz. Tichyvel együtt. Tichy 1953-ban és 1954-ben már bajnok volt a Honvéddal, de Puskás és Hidegkuti helyén természetesen az Aranycsapatba nem fért be. Az 1958-as válogatott még nem heverte ki Puskásék hiányát, 1962-ben Tichy csúcsformában játszott, három gólt rúgott a vb-n, a negyediket pedig nem adta meg az a fránya Latisev. Lajos bácsi 1964-ben az Eb-döntő után számomra is érthetetlenül kihagyta a keretből, 1966-ban a közönség visszakövetelte, ám egyetlen percet sem játszott a világbajnokságon. Pedig állítom, vele megvertük volna a szovjeteket. A vb után súlyos sérülést szenvedett, s bár még évekig futballozott, a régi formáját már nem nyerte vissza. Nem akarok sebeket feltépni, de szegény Tichy Baróti Lajos bácsival és Flórival sem jött ki, pedig a hatvanhatos csapatnak is szüksége lett volna rá. Ahogy talán Göröcsre is. Ha már egyszer Varga Zolit hazaküldték, mert attól féltek, disszidálni akar, inkább őt kellett volna behívni. Baróti korszakos edző volt, de számomra megfejthetetlen, vele miért nem tudtunk célba érni. Ne feledjük, ugyanebben az időszakban Lakat Károllyal két olimpiát is nyertünk. Neki miért sikerült? Az A válogatottnál ő miért nem kapta meg az esélyt? Véletlenül sem vádaskodni akarok, nem csak kiváló csapatot, nagyszerű emberi közösséget is alkottunk. Azt is tudom, a mából visszatekintve nincs okunk szégyenkezni az akkori eredményekért. Mégsem hagy nyugodni a gondolat. Több volt a hatvanas évek válogatottjaiban.
– Most a dél-afrikai világbajnokságon kinek szurkol?
– A spanyol futball áll a legközelebb hozzám. Ennek több oka is van. 1961-ben Farkas Jancsival hívott minket a Real Madrid, de a szívünk hazahúzott, s annyit jártunk Dél-Amerikába, hogy a spanyol nyelv ránk ragadt. S talán ami a legfontosabb, a spanyolok úgy fociznak, ahogy hajdanán a magyarok. Játékosan, mégis eredményesen.
– Végül egy tréfás kérdés. Melyik a kedvenc afrikai csapata?
– Meddig kell még vezekelnem azért a szerencsétlen elszólásért? Szaúd-Arábiában, Törökországban és Cipruson számos színes bőrű játékossal dolgoztam együtt, soha egyikkel sem volt gondom, sőt tiszteltek, felnéztek rám. A kilencvenes évek nigériai válogatottja rám is nagy hatással volt, kis híján szövetségi kapitány lettem az országban, számomra ma is Nigéria a legrokonszenvesebb afrikai csapat.
origo.hu
Elhunyt Lenkovics Barnabás, az Alkotmánybíróság korábbi elnöke
