Trisztán és Izolda, és Brangäne

Budapesten évtizedes ünnep, ha Trisztán-előadásra gyűlhet a Wagner-függők nem titkos, de titokzatos társasága. Mert ott minimum rejtély lappang, ha egészen különböző rendű-rangú emberek délután négytől – van, aki már fél négytől – szálfaegyenes háttal ülnek a széken este tízig, és úgy tapsolnak, úgy kóvályognak ki a teremből, minta még simán elbírnának egy negyedik, ugyancsak nyolcvan-kilencven perces felvonást. Azért a delejen kívül az ijedt recenzenst is megérinti ám valami.
Például Fischer Ádám karmester izgalma, amellyel nettó négy és fél órányi masszaszerű, sőt gyakran magmaszerűen időtlen zenét képes úgy mozgatni, mintha kalandregényt olvasna, elsőre. Még az éjszakába nyúlt fogadáson is pörög, cseppet sem tűnik fáradtnak, miközben a zeneirodalom tán legstrapásabb művét dirigálta. Másokat drog egzaltál ennyire, őt a wagneri harmóniák gőze. Nem csoda, ha keze alatt az Operaház zenekara nemzetközi nívón teljesít: a hallgatónak szerencsére gyakran kell azon morfondíroznia, hogy most akkor Bécsben, Berlinben vagy Budapesten van-e? (Csak zárójelet ér a megfigyelés, hogy ami Fischer erénye, abban csepp veszély is rejtezik. Ekkora intenzitás és szuggesztió képes elmosni a nyugalom szigeteit is.)
Nem először állapítjuk meg, hogy a MűPa szcenírozásai egyenrangúak az Operáéval. Minimum. A Szemerédy Alexandra–Parditka Magdolna alkotópáros eljátszott a MűPa lerombolásának gondolatával. Nem értem, hogy oldották meg: a nagyterem első emeleti balkonja a színpad felett leomlott, átütve az (ál)padozatot, s az ennek nyomán nyíló résekből jönnek-mennek a szereplők – döntően statisztacsapatai e kamaradrámának. Az Izolda halálát követő zárókép a vérvörös fénnyel még kissé kontraproduktív is, mert visszafelé mutat rá a színek, a világítás sápadtabb használatára, amelyet most nem éreztem szándékolt eszköznek.
Az erkölcs felől nehéz megközelíteni a tényt, hogy nem illő vágy, érzés miféle remekműveket teremt, miközben lerombol családot, barátságot, hitet, életet. Akárhogy is, az utókor hálás, hogy Richard Wagner titkos viszonya kiadójának feleségével nemcsak a Wesendonck-dalokat gyümölcsözte. A szerelmi Bermuda-háromszög, amelybe mindenki beleveszik valahogy a deszkákon Trisztánt és Izoldát emészti el. (Szegény, átvert Marke királyt pedig a színfalak mögött.)
A német Trisztán, Christian Franz tőről metszett Wagner-tenor, nagy teherbírással, sok kiáltott, száztíz százalékos hanggal, de a harmadik felvonás révületére is maradandó árnyaltsággal adta roppant szólamát. Sajnos, Suthaus vagy Kollo tömör matériájára nem hasonlít az övé. Izolda Anna Katharina Behnke szopránján szólalt meg, amely ha akarom, ezüstös, ha akarom, fémes színnel szólt. Megkapó, stilizált, mégis illuzórikus játéka gyéren ejtett szöveggel párosult, szerencsére a MűPa odafigyel, hogy magyar és német szöveget is feliratozzon (bár nem ártana szabad, mégis pontosabb, mert nem éneklésre készült fordításra váltani a mostanit). A híres német– holland Jan-Hendrik Rootering kora még nem indokolná, hogy Marke tekintélyes, kormos, de ennyire mozgó basszbaritonnal legyen jelen, összességében mégis nyereség a felléptetése. Hogy mi hiányzott a magas színvonalú, mégsem igazán élményszerű éneklésből, azt Németh Judit mutatta meg.
Egyben az énekesi sors, a diszpozíció kockavetése is ott bújik az operaénekesek múlt hetében. Egy fachtársa az Andrássy úton memóriaproblémával küzd a Xerxes barokk buffaszerepében szombaton, míg Németh Judit, ez a nemzetközi rangú, Scalát megjárt, Bayreuth színpadán éveket töltött művésznő 22-én, a MüPá-ban Brangäneként úgy csillogtatja jugend-dramatische szopránját, hogy kifejezetten bánom, mikor végszava után eltűnik a balkonrepedésben, és nem marad a Mild und leise kezdetű zárómonológot, a híres szerelmi halált elénekelni. Méltán aratja a legnagyobb tapsot, a hang nemes, márkajeles, gonddal, mégse műgonddal artikulált. És puha: ennél nagyobb vívmányt aligha tudhat magáénak e műfajfach birtokosa.
Mit írhatnék mást, ha már csak egy sorom maradt: teljes gőzzel, akarom mondani, vitorlázattal előre, Wagner-napok!
(Wagner: Trisztán és Izolda, Művészetek Palotája, 2010. május 29., 16 óra.)