Robert C. Castel: Lazán levert külpolitikai gyümölcsök

A Magyar Nemzet hasábjain február 22-én megjelent összehasonlító elemzésemet, amely az első és a második Trump-adminisztráció külpolitikáját mérlegelte, azzal a talán kissé megengedő megállapítással zártam, hogy „vízen járni Trump sem képes”. Azóta eltelt néhány hónap, és a nemzetközi térfélen az események a Trump-párti és a Trump-ellenes táborok számára egyaránt szállítottak érveket. Néha ugyanazon fejleményérmének a két különböző oldalaként.

Egyre világosabb, hogy – az egyszeri székelyhez hasonlóan – Donald Trump külpolitikai stílusa is képes egy szájból mágikus áttöréseket és tankönyvbe illő kudarcokat is fújni.

Ha az ember kihagyja a kampányszlogeneket és a CNN-féle karaktergyilkosságot, egyetlen valóban lényeges kérdés marad: mikor működik a Trump-féle külpolitikai vívóiskola, és mikor omlik össze a saját maga által kreált diplomáciai fekete lyukba?

Ahol sikeres

A leglátványosabb sikerei az úgynevezett Ábrahám-egyezmények voltak. Az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Szudán és Marokkó végre-valahára papíron is normalizálták kapcsolataikat Izraellel. Valójában semmi drámai nem történt, csupán egy már meglévő realitást nyilvánítottak ki. Trump csapata pontosan érzékelte, hogy az adott helyzetben nem új geopolitikai architektúrákat kell létrehozni, hanem régóta létező, de kimondatlan dinamikákat kell hivatalos formába önteni.

Régi igazság, hogy egy olyan világban, ahol az abszurd, de obligát polkorrekt handabanda a király, ott a magától értetődő kimondása forradalomszámba megy.

Ez a reálpolitikai minimálprogram – gazdasági együttműködés, nyitott diplomáciai csatornák – komoly politikai és presztízstőkét termelt Trump elnöknek, különösebb nemzetközi ellenállás nélkül. A nagy horderejűnek tűnő áttörések minimális kockázat mellett hoztak maximális láthatóságot.

Hasonló volt a helyzet Koszovó és Izrael kapcsolatának rendezésével, illetve Szerbia–Koszovó gazdasági kapcsolatainak a normalizációjával is. A trumpi megközelítés itt sem próbálta újraalkotni a balkáni status quót, megrendezni a nagy konferenciát, vörös szőnyegen állva átvágni az aranyszalagot. Ehelyett inkább a gazdasági racionalitást választotta az érzelmi és történelmi revánspolitikák és a geopolitikai erényfitogtatás helyett.

Ez nem béketeremtés volt, hanem okos piaci retusálás – mintha egy ingatlanügynök közvetítene két bérlő között, akik régóta egy házban élnek, csak eddig nem vették észre.

Jeruzsálem elismerése Izrael fővárosaként, bár az EU, Törökország és az ENSZ részéről bírálatok özönét váltotta ki, szintén nem új realitást teremtett, csak egy régóta fennálló telekkönyvi tényt kodifikált. A lépés egyszerre volt szimbolikus és funkcionális:

megszilárdította Trump támogatását a konzervatív-vallásos táborban anélkül, hogy a valós fizikai térben, kézzelfogható határokat rajzolt volna át. A diplomáciában ritka az olyan lépés, ami egyszerre tűnik radikálisnak és banálisan magától értetődőnek. Ezt a lépést sikerült Trump elnöknek meglépnie.

A lavór ugyanaz maradt, csak a vizet nevezték át.

Az indiai–pakisztáni tűzszünet szintén a trumpi stratégia működőképességét mutatta. Nem törekedett végleges megoldásra, békecsiszárkodásra, hanem célzott, részleges eredményeket ért el, minimális erőforrás-befektetéssel. Ez a gyakorlatban néhány telefonhívást jelentett, némi interurbán felárral.

És ott, ahol kudarcot vall

Kilépni 2018-ban az Iránnal kötött nukleáris megállapodásból alapvetően észszerű és helyes döntés volt. Az Obama-féle iráni nukleáris megállapodás nem állította le Irán atomprogramját, csupán egy rosszul homokozott saruval próbálta lassítani az iráni lövedékvonatot. Cserébe szabad kezet és dollármilliárdokat adott az ajatollahrezsimnek a proxybirodalma és a stratégiai bombázóarzenálja kiépítésére. Trump „maximális nyomásgyakorlásra” építő stratégiája logikusnak tűnt, de nélkülözte a másik stratégiai pillért: a hiteles katonai elrettentést.

Üllő volt szankcióból, kalapács azonban nem érkezett hozzá.

A rezsim ennek megfelelően nem hajolt meg, hanem adaptálódott. 2020-ra Irán húszszázalékos urándúsítási szintet ért el, 2021-re pedig a NAÜ szerint több mint tízszer annyi dúsított uránnal rendelkezett, mint amit a megállapodás engedélyezett. A diplomáciai tér bezárult, miközben Teherán geopolitikai orientációja végleg Moszkva és Peking irányába mozdult el.

A kelet-ukrajnai konfliktus kezelése szintén a kudarcok közé tartozik. Hiába hivatkozott Trump személyes kémiájára Putyinnal, ez a kapcsolat inkább alkímiának bizonyult, és nem termett kézzelfogható eredményeket. Az Egyesült Államok nem vett részt érdemben a normandiai formátum tárgyalásaiban, és az amerikai diplomácia nem fejtett ki különösebb nyomást Moszkvára.

A személyes kémia a geopolitikában csak addig számít, amíg az első páncélos meg nem jelenik a határon. Putyin pedig nem autogramot jött kérni, hanem egy új térképet.

A Gázai övezet kérdésében Trump végképp aláásta az amerikai közvetítői pozíciót. A nagykövetség Jeruzsálembe helyezése ugyan Izraelben és az amerikai jobboldalon ünnepelt lépés volt, de ezután a palesztin félnek igencsak nehéz lett volna eladni az USA mint semleges közvetítő kígyóolaját. Még akkor is, ha ez a toxikus kinézetű gyógyír lett volna az utolsó remény, ami megmenti a palesztinokat saját maguktól.

A „józan ész évszázados alkuja” már megszületése előtt halott volt. A dokumentum valójában nem béketerv volt, hanem egy izraeli kívánságlista borítékban, mellékelve egy közös nyilatkozattal, amit a másik fél persze nem írt alá.

Az, hogy ez a dokumentum nem a Greta-lelkűek „how dare you”-zásán, hanem a geopolitikai realitásokon és az erőviszonyokon alapult, igen keveseknek jutott eszébe a többszörösen visszaeső békecsiszárok táborában.

2021 májusában újabb tíznapos háború robbant ki, több mint 250 palesztin és 13 izraeli halálos áldozattal. A hivatalos diplomáciai csatornák leépültek, az USA és a Palesztin Hatóság viszonya három évtizedes mélypontra süllyedt.
Észak-Korea leszerelési kísérletei látványos színpadképekbe torkolltak:

Trump Szingapúrban és Hanoiban személyesen tárgyalt Kim Dzsong Unnal, ami PR-szempontból szenzáció volt, tartalmilag azonban az abszolút nulla édestestvére. A szankciók enyhítéséért cserébe nem történt semmiféle ellenőrizhető leszerelés.

A szingapúri és hanoi csúcstalálkozók egyvalamit biztosan elértek: Kim Dzsong Un végre megszerezte azt, amit az apja sosem – egy világhatalom elnökének kézfogását. Az atomfegyverek pedig maradtak, csak profibban elrejtve. 2020-ban pedig Észak-Korea bemutatta addigi legnagyobb interkontinentális ballisztikus rakétáját.

Mi következik ebből?

A teljes kép mostanra világosan kirajzolódik.

Trump külpolitikája ott hatékony, ahol a valóság már eleve a látványtól függ, nem pedig fordítva. Ahol elég egy jól időzített gesztus, egy emblémaszerű döntés vagy egy bilaterális elismerés ahhoz, hogy valami látványosan új szülessen, miközben valójában csak a régit írják át más betűtípussal.

Ott, ahol a változás már megérett, és csak a járdán álló gyerekre vár, aki kimondja, hogy a királynak nincs ruhája.

Ám ahol valódi, strukturális átalakításra lenne szükség, ahol higgadt stratégiai következetesség, hosszú távú elköteleződés és állandó nyomásgyakorlás kellene, ott a Trump-féle külpolitika rendre alulmarad.

Nem a szándék hiánya miatt, hanem azért, mert egy elhúzódó válság nem reality show, és nem lehet minden héten új évadot kezdeni.
Ez nem hiba, hanem karakterjegy. De pontosan ezért kell tisztán látni: mire képes egy Trump-adminisztráció és mire nem. És talán még fontosabb: mit nem szabad tőle remélni, ha a világpolitikát nem politikai színházként, hanem valódi stratégiai versenytérként kezeljük.

Ne legyünk igazságtalanok Trump elnökkel. A politikai ellenlábasai és a diplomákkal kipárnázott szakértőik még azokat az alacsonyan lógó külpolitikai gyümölcsöket sem tudták elérni, amiket Donald laza könyökmozdulattal vert le a fáról.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója, lapunk főmunkatársa