A lélekhalász

Ült a vízparton. Alkonyodott. Hol a vizet nézte, hol pedig első osztályú horgászati felszerelését. Egy piros meg egy sárga műanyag vödör állt mellette, tele vízzel és hallal.
Nem volt kapás. A Lélek halk léptekkel közeledett hozzá, és köszönés nélkül leült mellé. Ettől valami furcsa melegséget érzett, de ez neki a harminc fokban egyáltalán nem hiányzott.
„Mit csinálsz itt egyedül?” – kérdezte a Lélek. „A kötelességemet teljesítem” – mondta a férfi, és nem nézett a Lélekre. „Nem irigyellek érte” – mondta csepp malíciával a Lélek, és belenézett a műanyag vödrökbe. Az egyikben karcsú keszegek voltak, a másikban pufók pontyok. „Ezeket mind te horgásztad ki?” – kérdezte meglepetten. „Hajnaltól itt vagyok” – mondta a férfi. „Nem is ettél?” – csapta össze kezét a Lélek. „Dehogyisnem. Itt van ez a sok keszeg, ha megéhezem, megsütök egyet magamnak.” A Lélek kissé odébb húzódott a férfitól. „Karcsú keszeget vagy pufók pontyot ettél utoljára?” „Pufók keszeget.” „És jó volt?” „Jó, csak a torkomon akadt. Nem tudtam, hogy ilyen szálkás lesz.” „Miért nem pontyot ettél?” „Sok nekem. Tudod, mi az, hogy sok?” „Nem. Nem tudom, mit jelent ez a szó. Nekem semmi nem sok. Ha szeretek valamit vagy valakit, nincs értelme annak, hogy sok. Ha meg nem, akkor meg minek viszonyulnék a mennyiségéhez.” „Ilyet még nem hallottam senkitől.” „Most hallottál.”
Üldögéltek csendben egymás mellett, hosszú percek teltek el. A férfi csodálkozott, hogy noha nem beszélgettek, mégsem érezte magát feszélyezettnek. Olyan volt, mintha egyedül lett volna, csak megtelt valamivel az alkony. A Lélek kinyújtotta hosszú lábait, hátrahajtotta a fejét, becsukta a szemét, odaadta az arcát az alkonyi napsütésnek. „Ha karcsú keszeg, vagy pufók ponty lennék, engem is kihalásznál?” „Miért ne? Aki erre úszik, az mind jó nekem.” „Milyen csalit használsz?” „Én vagyok a csali. A halak már akkor felém úsznak, amikor a töltésen közeledem.” A Lélek elkezdett nevetni, és nem tudta abbahagyni. „Hogyan? Be sem kell dobnod magad? Úgy értem, a vízbe?” – kérdezte, még mindig ingerkedően mosolyogva. „Én tartom a botot. Én húzom rá a kukacot a horogra. Én húzom föl a zsinórt, ha kapás van. Én szedem le a vérző szájú halakat a horogról. Én dobom vissza, ha túl fiatal, vagy túl sérült.” A Lélek elkomolyodott. „De hát hiába dobod vissza, ha már fölsebezted.” „Sebzéssel is lehet gyógyítani” – mondta a lélekhalász. „Ó, ó, miket tudsz te! És akit sebek borítanak? Vagy örökké bevérző sérülése van? Azon is sebet kell ejteni? Még egyet?”
A nap közben lebukott, a Lélek szeme az éggel együtt sötétedett. A férfi fázott a tekintetétől. „Ki mondta, hogy kell? Nem kell. Légy nyugodt, ha valaki, akkor én értek a sebekhez.” „No és miben vagy profi? A megsebzésben, vagy a gyógyításban?”
A férfi nem válaszolt. A Lélek fölkelt mellőle, és ugyanolyan könnyű lépésekkel, ahogyan jött, eltávolodott. „Hova mész? – kérdezte a férfi. – Olyan jót beszélgettünk! Legalább azt mondd meg, mielőtt eltűnsz, hogy mivel bántottalak meg?” A Lélek ment föl a töltésre, nem nézett vissza, úgy mondta: „Menj vissza a halaidhoz! Várnak rád. Tőled függ, lesz-e belőlük elegáns éttermekben vacsora”. „Nem mondtam semmit, ami miatt el kellene menned! Tudod, ki vagyok én? Ha tudnád, itt maradtál volna! Én vagyok a lélekhalász! Te meg be sem mutatkoztál!”
A halk nevetés már a töltés másik oldaláról hallatszott. Agresszív vonatzakatolás vágta ketté a tájat. A férfi soha még így nem várta, hogy eltűnjön látóköréből az utolsó vagon is. Végre körülnézhetett, de már üres volt a táj.
„Sehol egy lélek” – dünnyögte, és visszament a műanyag vödreihez.