A megkoronázott dalnok

Túl vagyunk a trianoni évfordulón, lassacskán százéves lesz az 1920. évi országrontás küszködése. A minap Erdélyben – háromszéki ismerőseimmel beszélgetve – eszembe jutott egy jó pár éve történt, tanulságos eset. Még időszerű, de más oknál fogva is ide kívánkozik.
Történetünk hőse újságíró. 1990 előtt a liberális ellenzék körébe járt, a rendszerváltozás után a szabad demokraták és a szocialisták öszszeboronálásán ügyködött. 1994-től a Hornnal, majd a Medgyessyvel és Gyurcsánnyal kötött SZDSZ-házasság szépségei dalra ihlették a kormánypárti napilapban, a nagy Fletó fenekéből olyankor csak a talpa látszódott ki. A dalnok – nevezzük így – egy számjegyű őschartás, jellegzetes, ősi kivonuló típus. Újabban megint leporolta a balalajkát, de hamisan zokog rajta a demokráciát féltő nóta: még a 2006. október 23-i véres rendőrattak kapcsán is csak a bukott miniszterelnök-pártvezető „becsületéről”, emberi jogainak tiszteletben tartásáról bír pötyögni a lapjában.
A dalnok ismert, notórius kötekedő. Régen, a még állami kocsmákban, eszpresszókban is azzal szórakozott, hogy beledumált mások beszélgetésébe, addig okoskodott, addig nyomta a magáét, hogy végül valamelyik józanabb vendég menekítette ki a pofonok elől. Olyasmi figura ő, mint a Svejk-történetek kopasz bajkeverői, akik a sör mellett gyászoló rokonokkal élcelődnek vagy idegen temetésekre járnak röhögni. Neki a második világháború legendás magyar vadászpilótáiról nem az jutott eszébe, hogy azok – erkölcsi és törvényes kötelességük szerint – az életük árán védték a haza javait és népét az ellenséges bombázóktól, a fentről tüzelő géppuskásoktól, hanem hogy „azok a fasiszták meghosszabbították a háborút”. Még az újságban is megírta, ami nem nagy baj (hagyományőrzők és más rendes emberek úgysem olvassák), de amilyen ostoba, a legkeményebb MIÉP-es sörözőkben is fennhangon hirdetheti az efféle nézeteit. Egyik-másik tekintélyes törzsvendégnek köszönheti csak, hogy sokszor megúszta a kupán verést, a kocsmárosok megkérték, ne járjon oda, nem éri meg a balhét az a két kisfröccs, amit egy este elfogyaszt.
A dalnok kiutálódott az összes közép-budai helyről. Jó ideje a túloldalról lesi a kocsmaajtót, aztán gyorsan továbbáll, este a sarki boltban vett borral iszkol haza. Van oka óvatosságra, egyszer nagyon ráfázott a kötekedésre. Akkor még „Az utca legjobb kocsmája” volt a hivatalos neve az Alagút melletti csehónak, ott még kortárs irodalmi nagyságunk sem úszta meg monokli nélkül, hogy beszólt az éjszakai sakkpartiba. Hősünk azon az estén fiatalokból álló, inkább ülő asztaltársasággal keveredett elméleti vitába. Nacionalizmusról, a nemzeti, kisebbségi kérdés eltérő értelmezéséről zajlott a polémia, konkrétan arról: igazságos volt-e Trianon vagy sem. A dalnok – aki pedig kitartó baloldali ember és járatos a marxista történettudományban – még V. I. Lenin elvtárs azon téziséről is megfeledkezett, miszerint az első világháborút lezáró imperialista békeszerződések igazságtalanok voltak, ráadásul nagyon alábecsülte a mondókájában – és az alkatában – rejlő veszélyt. Miután a szomszéd asztalnál békésen fogyasztgató ifjakkal közölte, hogy szerinte a trianoni béke tulajdonképpen igazságos volt, mintha jeges szél vágódott volna be az ajtón. Legkevesebb két erdélyi, székelyföldi gyerek – nyáron itt dolgozó építőmunkások – ült az asztalnál. Rövid, baljóslatú csend után az egyikük felemelkedett és átlépett a széken terpeszkedő újságíró kolléga mellé. Rátett egy söröskupakot a városszerte ismert, tarkopasz fejre, majd rácsapott egyet a „paraszthússal” – a téglarakáshoz, csákánynyélhez szokott tenyere élével. Aki látta, azt mondja, a húsos, vastag skalpban úgyszólván elsüllyedt a kupak, a cirádás kör lenyomata állítólag ma is látható. Így lett hát a dalnok megkoronázva egy sörösüveg koronazárjával, Trianonban elszakított honfitársaink által. Aki nem hiszi, járjon utána, addig azonban érdemes levonni a tanulságot az esetből.