Több mint háromszáz méter magas az Eiffel-torony, aki járt már a tetején, tudja, onnét nézve hangyányivá zsugorodnak a nagyobb társasházak is. Képzeletben fordítsuk meg a vasszerkezetet, és állítsuk a földbe, mintha egy óriás szórakozott volna. Olyan mélyre süllyedünk a márkushegyi bánya csillesínes, vasdobogós kasával (speciális lift) a föld alá. Kapcás gumicsizmában, rogyasztott lábbal várjuk, hogy lassítson, majd nagyot zökkenve megálljon a szerkezet. Zöld munkaruhában, kobakban (bukósisakban), akkumulátoros fejlámpával és egyéni életmentő készülékkel – gyorszáras aludobozba rejtett csutorás, orrcsipeszes levegőszűrővel – felszerelve gyalogolunk a fekete folyosón a szénkitermelés helyszíne felé. A földfelszínen, a peremakna tetején hatalmas ventilátorok szippantják ki a levegőt, az utánpótlás mellette, az úgynevezett fő behúzórendszeren keresztül érkezik. Légforgatás nélkül hamar felszaporodna a sújtóléggel fenyegető metán, elfogyna az oxigén a vágatokban. Zúg a fülünk a légnyomásváltozástól. Kobakomon zöld csík jelzi, hogy a szállítási felügyelettől jöttem. A sárga a bányász-, a kék a lakatos-, a piros a villanyszerelő-felügyelet jelzése – világosítanak fel kísérőink. Megnyugtatnak: korszerű bánya a márkushegyi, az 1983-as, 37 áldozatot követelő sújtólégrobbanás óta számtalan technikai létesítmény vigyáz a föld alatt dolgozókra.
A mélyben, sötét folyosókon futó kétszintes szállítószalag például japán, rögtön ki is próbáljuk. A felső sorára kell befeküdnünk, lábammal, hasammal érzem, ahogy a gumi a fémgörgőkön fut. Alattunk, az alsó gumiszőnyegen az elővájáskor kiásott kőzet, fatörmelék és szemét halad ellenkező irányba. A nyolcszáz méteres szakaszon, a szállítószalagon fekve, még ötven métert ereszkedünk a föld gyomra felé. Megigazítom a lámpakábelt és az önmentő készülék gurtniját, nehogy túllógjon a heveder szélén, könnyen becsípődhetne a görgők közé. Nehezen kászálódom le a gumiszőnyegről, sípoló hangok jelzik, amikor biztonságosan újraindítható a szalag.
Óriási faajtókat benyomva újabb és újabb boltozatos helyiségbe érünk. Az egyikben hatalmas transzformátorok, a szerteágazó, ötven kilométeres vájatrendszer egyik szíveként.
– Énekes Ede – mutatkozik be egy ötvenhez közelítő korú férfi.
– Nagyon jó név ez – jegyzem meg a komor hangulat feloldásaként, mire azt feleli:
– Jó név, bizony, de ebből nem lehet megélni.
Úgy látszik, hiába erőlködöm, nehéz lesz elűzni a felszíni viharfelhőket, a bányabezárás hírét. Végelszámolás alá kerül a Vértesi Erőmű Zrt., amely legfeljebb három évig működhet még. Így döntött az energiatermelő tulajdonosa, az állami kézben lévő Magyar Villamos Művek (MVM) május végén rendkívüli közgyűlésén. Ez azt jelenti, hogy az erőművet szénnel ellátó márkushegyi bányában már ez év utolsó napján leáll a szén kitermelése.
– Érthetetlen a döntés, a visszaszámlálás elkezdődött. Még ötszáz műszak van hátra – sóhajt a férfi. Énekes Ede villamostechnikus, művezető, a frontjövesztő gépek elektromos működtetésének, karbantartásának felelőse. Azt mondja, ritka az áramszünet, de előfordul.
– Azon vagyunk, hogy minél rövidebb ideig tartson. Ha megáll a főszellőztető, azt mindenki megérzi. Nem szabad pánikolni, vagy újraindítják a gépet, vagy elindítanak egy másik szellőztetőrendszert.
A transzformátorok lengyel gyártmányúak, márpedig ott magas szinten bányásznak, a jövesztőgép angol. Hét évvel ezelőtt vásárolták, de ma is korszerű, számítógépes program vezérli. Egy nagy táblán ezernyi világító lámpácska, az üzemállapot kijelzésrendszere, minden fontos adatot mutat, a falba épített metánmérőket, a frontjövesztő gép egységeit, a transzformátorok üzemállapotát. Bármiről, ami itt történik, a fenti diszpécserek is értesülnek.
Énekes Ede 23 éve végzi ezt a munkát. Ha bezár a bánya, nem tudja, mihez kezd majd. Igaz, ő szerencsés, villanyszerelőként el is tudna helyezkedni, de hol van ehhez a munkához képest az égőcsere vagy a villanysütő-szerelés?
Györke Sándor erdélyi, Kovászna megyei, a felmenői ott voltak bányászok. A romániai bányabezárások miatt munkát keresve jött Magyarországra 1997-ben, és most lehet, hogy ebben az országban is kihúzzák alóla a bányát.
– Nem érdekli semmi, csak a nők! – kiáltja valaki a bejárattól. A széntől fekete arcú vájár fogsora világít, ahogy nevet a tréfáján.
Viccelődés, heccelés nélkül senki sem bírná itt a nyomasztó körülmények között. Újabb folyosókon haladva megközelítjük a frontfejtés helyszínét. A falak szilárdságát hatalmas fagerendák, néhol acélkarok biztosítják. Recseg-ropog némelyik, a frászt hozva a látogatókra. „Felhívnám a figyelmüket a kőzethullás veszélyeire, esetenként nemcsak mogyorónyi, diónyi, hanem aktatáska, asztal vagy szekrény nagyságú szén is leeshet” – pulzál agyamban mindaz, amit a biztonsági előadótól hallottam leszállásunk előtt. A lámpákkal megvilágított keskeny alagútban elefántnyi acélfúró dolgozik, a lehulló kőzetet, a nagyobb darabokat légkalapáccsal darabolják a vájárok. A szén a láncos vonszolóra kerül, majd később – Európában egyedülálló módon – a föld alatt osztályozzák, és automatizált, áramlásérzékelős rendszerrel ellátott szalagon szállítják a felszínre.
– A bánya szíve, lelke a front – jegyzi meg valaki.
Ahány szénfekete arc, annyi történet. Lénárt Zoltán 1987 óta fejti a szenet, korábban a Rudolf és a Feketevölgy bányákban dolgozott Borsod-Abaúj-Zemplénben. Az első bányáját 2000-ben zárták be, aztán eljött a Dunántúlra Dorogra, de az is bezárt 2004-ben, ezért visszament Borsodba egy ott nyílt maszek bányába. Amikor az is bezárt, ismét országrészt váltott, 2005 októberében visszajött ide Márkushegyre. Az asszonya és a kislánya otthon maradt. A férfi egy oroszlányi munkásszállón lakik, háromhetente megy haza.
Lénárt Zoltánnak még kellene két év munkaviszony a nyugdíjazásig. Ha itt is felteszik a lakatot, nem tud hová menni föld alatti munkára. Egy kapaszkodója maradt. Már járt Ajkán, a bauxitbányában, azzal biztatták, talán vesznek fel embert.
Jankovics János Pécs környékén volt bányász, majd 1992–94 között Kővágószőlősön dolgozott uránbányában. Akkor úgy érezte, elege van a bizonytalanságból, s két évet kihagyott. Egy kisiparosnál szerelt biciklit. Több mint tíz éve újra leszállt a föld mélyére. Pár éve van a nyugdíjig, ha azt a felszínen tölti, csökken az átlaga, kevesebb nyugdíjra számíthat.
– Ha Márkushegyet bezárják, elveszítjük a bányászoknak járó villamosáram-kedvezményt is – kesereg a férfi.
Hajdú József oroszlányi születésű, az apja, a nagyapja is bányász volt. 1991-ben lakatosként kezdte, majd átképzést követően vájár lett belőle. Jó jövedelmet, biztos megélhetést jelentett ez sokaknak. 2000 után érezhetővé vált, hogy elmúltak a boldog békeidők. Miskolcról, Komlóról jöttek ide Márkushegyre, Noé bárkájára a kollégák, hogy megszerezzék a nyugdíjazáshoz szükséges éveket.
A férfi abban reménykedik, hogy lakatosszakmájával elboldogulhat, igaz, nincs gyakorlata, így ha sikerül is elhelyezkednie, pályakezdői jövedelemre számíthat. Két éve építkezik, tető már van a fejük felett, de még nincs kész a ház.
A légbehúzó vágatoknál kellemes szellőt érzek, télen akár mínusz is lehet itt. A vájárok húszéves koruktól negyvenéves korukig nehéz vasat cipelnek, vízbetöréstől, gázbetöréstől, kőzethullástól tartanak. Nyelik a port, nagy a zaj, a vibrációs betegségtől kihull a foguk is. Aki korán kezdte a föld alatt, negyvenhárom évesen elérheti a nyugdíjkorhatárt.
Tóth László tősgyökeres oroszlányi, a nagyszülei is bányában dolgoztak főaknászként, bányamesterként, apja bányaipari villanyszerelőként. Ő 1988-ban kezdte villanyszerelőként, majd a „Tánczos úr frontján” foglalkoztatták csillésként, vájárként, a technikum elvégzése után aknászként. Később a biztonsági részlegnél volt szellőztetőaknász, a diszpécsereknél főaknász, most, a létszámcsökkentés s az átszervezések után különféle területeken segédkezik. Kevesebben vannak, de a feladat ugyanaz. Sok mindent nem ért. A nyolcvanas években 80–100 ezer bányász dolgozott, ma pedig ezerötszáz itt Márkushegyen. Nálunk leépítették a szénbányászatot, miközben mindenhol fejlesztik. Érthető, hiszen a gáz- és olajvagyon véges, szén pedig 300–350 évre van a világon. Márkushegyen tíz évre elegendő a készlet, nemcsak ipari feldolgozásra jó, hanem háztartásokba való szenük is van.
Bő két évtized alatt Tóth László számos delegációt vezetett a mélyben: tűzoltókat, rendőröket, politikusokat – de még senki sem mondta, hogy ő is végezné ezt a munkát. Rólam is folyik a víz, az alagutak végét figyelem. „Ha porfelhőt láttok közeledni, biztos, ami biztos alapon nyissátok ki az életmentő készülékeket!” – idézem fel magamban az oktatáson hallottakat, miközben megsimogatom az oldalamon fityegő 12-es sorszámú alumíniumdobozt. A szállítószalagon hasalva megnyugtatóan hat rám, hogy felfelé haladunk. A kasban, a csilleszállításra is alkalmas liftben pedig hamarabb felérek a felszínre, mint az Eiffel-torony kétszakaszos liftjén. Pontosan ötven másodperc alatt.
Szódásszifonfejek nyúlnak ki a falból, műanyag palackokat töltögetnek a most feljött bányászok és a műszakot kezdők is. Bihari József elővájár volt, de egy balesetben megsérült, a felszínen mindenes. Elvégzett például egy szikvízkészítő kisiparosi iskolát, ő gondoskodik a védőitalról.
– Álmosdon nőttem fel, Hajdú-Bihar megyében, Kölcsey Ferenc ebben a faluban veszítette el a szeme világát. Az általános iskola hetedik, nyolcadik osztályában jöttek a toborzók, agitáltak, álljunk bányásznak. Megtetszett, belevágtam. Itt kezdtem Márkushegyen, amikor idejöttem, minden úgy nézett ki, mintha örökké tartana.
Illés Róbert tavaly lett szakszervezeti titkár. Szerinte bizonytalanná vált azoknak az embereknek a jövőjük, akik ma még Oroszlányból, Mórról, Pusztavámról, Bakonycsernyéről, Bodajkról, Csákberényből jönnek dolgozni Márkushegyre. A bányászok nem fognak munkát találni, s a beszállítók is tönkremennek. A pusztavámi fűrészüzem 30–35 dolgozója maradhat munka nélkül, az erdészet termelése harmadára eshet vissza, a buszok forgalma csökken. Ózd-szindróma alakulhat ki a térségben, amelyet eddig is sújtott a gazdasági válság. A Móri és az Oroszlányi kistérségben drasztikusan nőtt a munkanélküliség, az önkormányzatoknál pedig további nehézséget okozna a kieső iparűzési adó.
– Alapvetően az a probléma, hogy csak a bányászati igazgatóság létszámából 550 az oroszlányi lakos. Húsz–huszonkét ezer a város teljes lakossága. Egyik napról a másikra 1300-ról 1900-ra nőne a munkanélküliek száma. Itt minden a bányára és az erőműre épült. A bányászok pedig nem fognak elmenni telefonalkatrész-összeszerelő üzembe vagy biztosítási üzletkötőnek, mindenképpen betanított fizikai munka lehetőségét kellene keresniük, azt viszont nem fognak találni, s kilátástalan élethelyzetbe kerülnek – teszi hozzá Lisztmayer János, az Oroszlányi Bánya- és Energiaipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke.
Kárpáti Béla, a központi üzemi tanács elnökhelyettese térképet mutat számítógépe monitorján arról, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben van Magyarország, s hány szomszédos országtól vásárol villamos energiát, hogy kielégítse a hazai szükségleteket. Röpködnek a megawattok. A Vértesi Erőmű 240 megawattot tudna előállítani, mégis fél gőzzel üzemel, a többit pedig importáljuk. Akkor miért akarjuk felszámolni a saját erőművünket, s ezerötszáz embert az utcára tenni, amikor kellene az országnak a saját erőből előállított villamos energia? – kérdezi, de egyikőnk sem tudja a választ.
Az MVM az utóbbi nyolc esztendőben 110 milliárdos állami támogatást kapott szerkezetátalakításra, ám úgy tűnik, elfolytak a pénzek. „Jogszabályellenesen megkötött, spekulatív áramvásárlási szerződések és a beszállítói holdudvar: ez mind közrejátszhatott a jelenlegi állapot kialakításában” – mondta Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszter a parlamentben. Ígéretek szerint a kormány a nyár végéig kivizsgálja az MVM ügyét, remélhetőleg megnevezi a felelősöket, és döntést hoz a márkushegyi bányaüzem működtetéséről is. Egyébként a Fidesz választási programjából is adódó cél, hogy mindenképpen munkát biztosítsanak a márkushegyi bányászoknak, valamint az erőműben dolgozó embereknek.
A napfényre érkezők idegesen kotornak elő a zsebükből egy-egy szál cigarettát, nehéz volt kibírniuk nikotin nélkül a nyolcórás műszakot. Feszület, Szent Borbála-szobor, bányászmécses a „falézben”, a zsibongóban. Az innen nyíló egyik irodában nagy a jövés-menés, a főaknász beszámolót kér, arról kérdezi a reggeles műszakot, meddig jutott, s milyen napi feladatok vannak még, majd óraműpontossággal kezdődik a délutáni műszak, az emberekkel teli kas eltűnik a mélyben.
Fáradt bányászok jönnek felénk, még be vagyunk öltözve, csak a kobakunkat tartjuk kezünkben, de biztosan látják rajtunk, hogy idegenek vagyunk, mert kacsintva ránk mordulnak:
– Vigyétek hírünket! Márkushegyen van még szén!
origo.hu
A Politikai hobbista az Origónál folytatja – Jeszenszky Zsolt az új tervekről
