Bajnai Gordon becsülete

Bajnai György Gordon, a harmadik szocialista–liberális kormánykoalíció második miniszterelnöke úgy ment, ahogyan jött. Két hónappal a választás, hat héttel a távozása után ugyan ki emlékszik már arra, milyen kiváló politikus volt? (A Népszava és a 168 Óra újságírói és sajtólevelezői szerint.) Pedig megérdemel pár sornyi emlékezést, ne tagadjuk meg tőle.
Gyakran hangsúlyozták, hogy Bajnai párton kívüli politikus, ami igaz. Nyilvános életrajza szerint azonban az 1980-as évek végén egy Gyurcsány nevű KISZ-, majd Demisz-vezetővel összedugva a fejüket közös terveket szövögettek a bukásra álló egypártrendszer megreformálására. Ami annyiban sikerült is – nekik! –, hogy nem sokkal az 1990. évi fordulatot követően már több privatizált cég vezetőjeként – és vélhetően közös tulajdonosaiként – küzdöttek tovább a baloldali értékek harcmezején. Majd később, 2007 és 2009 között szintén egy Gyurcsány nevű MSZP-vezető kormányában munkálkodott, egymás után két tárca minisztereként. Mindemellett annak, hogy Bajnai nem lépett be a szocialista pártba, annyi a jelentősége és értelme, hogy így megspórolta a tagdíjat.
Politikusunk e szemérmes távolságtartása a párttól sokban hasonlít arra a nagystílű gesztusára, midőn miniszterelnökké történt kinevezésekor tudatta: havi 1 forint fizetésért vállalja el a megbízatását. Az egy forintban megszabott havi illetménye nemcsak amiatt lehet tréfálkozás tárgya, mert a hivatalba lépésekor már egy éve nem volt forgalomban az 1 forintos pénzérme – így a fizetését vagy nullára kellett volna kerekíteni, vagy öthavonta egy öszszegben felvenni –, hanem azért, mert csupán az interneten hozzáférhető érdekeltségeinek jövedelme a sokszorosára becsülhető a kormányfői fizetésnek. Plusz: ingyenautó, reggeli, ebéd, vacsora, repülőjegy, titkárnő és külföldi szállás, na meg a kapcsolati tőke hozama. Így könnyű lemondónak lenni…
No, de lássuk a tükör másik oldalát! Milyen nagystílű volt Bajnai Gy. Gordon kormányfőként? Hogyan viszonyult a nagypolitikába csöppent ember más emberek – a magyar polgárok – ügyes-bajos dolgaihoz?
Nem olyan régen történt, hogy elfelejthettük volna, amikor Pécs vezetői, kimerítvén minden alku és megegyezés lehetőségét a város vízműveit üzemeltető francia cég képviselőivel, úgymond a maguk kezébe vették a dolgot, és a hazai játéktér előnyével élve nyomást gyakoroltak a magukat és pozíciójukat érinthetetlennek vélő befektetőkkel szemben. A régtől fogva vízgondokkal küszködő városban monopolhelyzetbe került külföldiek már a város környéki települések vízszolgáltatásából is extraprofitra tettek szert, ami a pécsiek munkájából, adóiból, állami pénzből és az évről évre emelkedő vízdíjakból származott. Nosza. Lett is balhé az „önkényes foglalásból”, a baloldali kormánysajtó hüledezett, a francia nagykövet audiencát kért a kormányfőtől. Bajnai színt vallott az ügyben: elítélően nyilatkozott a jogszerűtlenségről – „ez nem európai módja a konfliktusok rendezésének” –, majd nemcsak frankhon lépviselőjét, de még további nyolc, magyarországi befektetésekben érdekelt ország izgatott követét is igyekezett megnyugtatni arról, hogy a pénzük biztonságban van.
Bajnai prejudikált. Nem sokkal később a – privatizációs szerződés alapján kiválasztott – független bíróság ítélete jogosnak mondta ki, hogy Pécs rendelkezni akar a tulajdona felett. A franciák tudomásul vették a döntést, tárgyalóasztalhoz ültek. Bajnai György Gordon, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke a jogvitában nem a megyei jogú város önkormányzata, a város adófizető, külföldi spekulánsok sanyargatta polgárai mellé állt, nem az ő érdeküket védte. Tévedett, ám bocsánatot sem kért tőlük. Ez becstelenség. A francia kormánytól ugyan megkapta a becsületrendet (amit elődje, Medgyessy Péter is megkapott).
Magyar embernek, ha nem muszáj, nem kell Bajnaival kezet fognia.