Gazdaság és társadalom négy tételben

A Fidesz a 2006-os választási kampány óta hangsúlyosan a munkahelyteremtést állította programja középpontjába, amit következetesen a (munkára rakodó) terhek csökkentésével kívánt biztosítani. A munkaalapú gazdaságra épült a 2007 májusában bemutatott Jövőnk című vitairat is, amely az Erős Magyarország politikai alapprogramban nyert végleges formát (www.jovonk.hu). Ez a program egybecseng az Európai Parlament legnagyobb frakcióját adó Európai Néppárt programjával, így a nyugat-európai konzervatív politikai gondolkodás fősodrához tartozik.
Könnyen gondolhatnánk, hogy a 2008 végén csúcspontjára jutó nemzetközi pénzügyi válság átírt minden korábbi forgatókönyvet és tervet, ám a történelemkönyveket fellapozva találkozhattunk már ilyen helyzetekkel. 1873. május 9. vagy 1929. október 29. hasonló horderejű változások elindítói voltak.
A rendszerváltozás idején sokan azt várták, hogy a demokráciával elérkezik hozzánk a Nyugat-Európa jóléti rendszereinek alapját képező szociális piacgazdaság is. Eddig nem így történt. Most, húsz év után ismét valós esély kínálkozik arra, hogy az ország a fenyegető latin-amerikai típusú fejlődés helyett a Lajtán túlról ismert modellre térjen át. Ehhez azonban ebbe az irányba mutató társadalomirányítási célokra és – nyolc év után, végre – jó kormányzásra van szükség. Az új kormány első intézkedései biztatók és jó irányba mutatnak. A kibontakozáshoz azonban több tévhit eloszlatásán át vezet az út.
Mielőtt a gazdasági alrendszerrel szemben megfogalmazott társadalmi elvárásokról értekeznénk, boncolgassunk néhány, a magyar közgondolkodásban makacsul megragadt tételt. Mivel a gazdasági fellendülés (is) a fejekben indul el, ezért fontos, hogy az új kormány gazdaságélénkítő intézkedései milyen fogadtatásra találnak.
A balliberális kormányok és pártok úgy magasztalták a piacot és a kapitalizmust, hogy közben annak lényegi elemeit figyelmen kívül hagyták. A piac verseny nélkül, a kapitalizmus széles körű tőkefelhalmozás nélkül ugyanis nem működik. A balliberális kormányok az állami monopóliumokat privatizáció útján rendre magánmonopóliummá változtatták. Tőkefelhalmozásra csak szűk körben lehetett gondolni. A tőkehiány, alacsony jövedelmek és magas megélhetési költségek miatt a lakosság csupán töredéke rendelkezik olyan bankbetéttel, ami vészhelyzetben egy éven túl is biztosítaná egzisztenciáját. A cégekkel is hasonló a helyzet. Ezért is mondhatták sokan, hogy a kívánt nyugat-európai modell helyett Latin-Amerika felé haladunk.
Az állam alakító szerepvállalása ellen több érvet hoznak fel, amelyek közül a legerősebb szerint 1. „az állam rossz gazda”. Ez a mondat a versenyt és egyéni érdekeltséget nélkülöző tervgazdaságra biztosan érvényes lehet, de általános érvényét már nem fogadhatjuk el. Több állam, de az EU is számos intervenciós eszközt tart fenn, amellyel a piac viharait csitítja.
A magyar múlt is számos jó példával szolgál. Baross Gábor idején a magyar állam a fiumei vasútvonal kiépítésével és az akkor forradalminak számító tarifarendszerrel nyitott utat az export előtt. Ezzel akkor a magyar ipar számára új piacok nyíltak meg. Korunk balliberális kormányai – részben uniós pénzből – olyan autópályákat építettek, amelyek leginkább a szomszéd országoknak kedveznek. Román, ukrán és szerb vendégmunkások karavánjai mellett kamionjaik tízezrei is koptatják útjainkat. Pozsonyból az M1–M3 a leggyorsabb út Kassára. Egy-két jó kivételtől eltekintve az új autópályák növekedést serkentő hatása mintha máshol jelentkezne.
2. „A XXI. században már nem lehet a mezőgazdaságra stratégiát építeni.” Való igaz, hogy a szolgáltató (főként a pénzügyi) szektorban érhető el a legnagyobb hozzáadott érték. A Föld demográfiai és környezeti fejlődését látva azonban kézenfekvő, hogy a kedvező termelési adottságokkal rendelkező Kárpát-medence a jó minőségű élelmiszerek termelőhelyévé váljon. Ne legyenek kétségeik. A külföldiek is ezért vásárol(ná)nak nálunk termőföldet, hogy az uniós agrártámogatást felvehessék, vagy az itt termelt élelmiszert máshol eladják. A sokat emlegetett Dánia jó példa arra, hogy miként lehet a nyerészkedőket kiszorítani és a helyben, életvitelszerűen mezőgazdasággal foglalkozókat támogatni.
3. „A külföldi tőke jobb mint a hazai.” A balliberális kormányok színvakok voltak. A kis- és közepes vállalkozásokat és a multicégek hazai leányvállalatait is egyaránt magyar cégeknek látták.
Tudatosítsuk magunkban az örök igazságot: a cégek közötti valós különbség nem a cég méretében, a tulajdonosi szerkezetében vagy székhelyének földrajzi fekvésében van. Különbség a termelő és adózó, illetve a nyerészkedő és „adóoptimalizáló” cégek között van.
4. „A globalizáció korában már nem érvényesek a korábbi minták.” Való igaz, hogy a felgyorsult gazdasági és társadalmi folyamatok közepette sok minden változik. A népi bölcsesség azonban itt is érvényes: nincsen új a nap alatt. Amit ma Kínában és a világban látunk, az száz éve Németországban és az Egyesült Államokban zajlott le. A munkaigényes termelés gépekkel való kiváltása és a nagy cégek (kartellek) térfoglalása sem új folyamat. A gazdaság és a politika örök versenyfutásában mintha ismét a politika venné át a vezetést, kedvező nemzetközi környezetet teremtve a változáshoz. Az új magyar kormány társadalomfilozófiája is erre mutat, ami megkönnyíti a válságból kivezető útra lépést.
A világ is változik, több tévhit és dogma körül oszlik a köd. Napjainkra a gazdasági patriotizmus általánosan elfogadottá vált. Az Egyesült Államok, Francia- és Németország, de Kína is arra törekszik, hogy (ahol azt lehet és gazdaságos) a termelést saját országában tartsa, a stratégiai ágazatok országon belül maradjanak. Ha mi, magyarok is úgy szeretnénk élni, mint az osztrákok, németek és svédek, társadalmunkat és gazdaságunkat hasonló elvek szerint kell berendeznünk. Nincsen könnyű álom, csak sok jó megoldás, amelyeket érdemes megvizsgálni és átvenni.
Ezek közül is a legfontosabb a távlatosság. Az eddig jellemző rövid távú és elvont célok helyett saját közép- és hosszú távú célokra van szükség. A kiszámítható gazdaságpolitika egyik sarokpontja a kis- és közepes vállalkozások támogatása, amelynek a napjainkban változó közbeszerzési törvény lehet hatékony eszköze. Szemléletes, hogy Nyugat-Európában a helyi cégek nyerik a közbeszerzések zömét, és nem csupán az alvállalkozói lánc végén nyílik számukra lehetőség.
A kilábaláshoz az elmúlt években meggyengített kamarákra is nagyobb szükség van, amelyek tagjaik érdekképviseletén túl a minőségbiztosítás és a méltatlanul elhanyagolt szakmai képzés terén is találnak bőven feladatot.
A házi pálinkafőzés egyszerűsítése mint cseppben a tenger mutatja, hogy az EU szabályait csak a nemzeti adottságokhoz alkalmazkodva és az ésszerűség határain belül érdemes átvenni. Ahogy egyes francia vagy olasz vidéken is büszkék a helyi specialitásokra, úgy mi, magyarok is ragaszkodhatunk a házi disznóvágáshoz vagy az őstermelők piacain kínált kiskerti terményekhez.
S honnan lesz minderre pénz? – kérdezik sokan. Korábban három forrásról hallhattunk, amelyek már középtávon biztosíthatják a munkahelyteremtést és a gazdaság élénkítését.
A görög válság láttán beigazolódni látszik az a korábbi állítás, hogy egy stabil többségű, kiszámítható politikát követő kormány kedvezőbb feltételekkel tud a nemzetközi pénzpiacon tőkéhez jutni. További – igaz, nem azonnali – forrás a korrupció visszaszorításától várható. Ezt szolgálja a minisztériumok és főhatóságok összevonása, a korábbi szerződések és pályázati prioritások felülvizsgálata. Megtakarítást hoz a szabályrendszer egyszerűsítése, a kevesebb hivatal és kitöltendő nyomtatvány is. Valóban nagy időket élünk. A politika a gazdaság és a pénzügyi szektor erejét világszerte a közjó érdekében és a demokrácia stabilizálására a társadalom szolgálatába állítaná. Jó esélyünk van rá, hogy az új magyar kormány a Nyugat-Európában már bevált megoldások és folyamatok segítségével a szociális piacgazdaságot végre nálunk is kézzelfoghatóvá tegye.

A szerző politológus