Nem jó az, ha mindig süt a nap. A nagy fénynek nagy az árnyéka, s amit látni szeretnénk, sem az egyikben, sem a másikban nem látjuk tisztán. Ismerik Angelopuloszt, az Odüsszeusz tekintete meg az Utazás Kíthirára görög rendezőjét? Sosem látni verőfényt a filmjeiben, mégis ő mutatja meg az igazi Görögországot, nem a túlszínezett prospektusokkal csábító, hazug turistairodák.
Hasonló elv hajtja Benkő Imrét is, a kor legfontosabb fotográfusát, amikor útnak indul. Tudja, a fények csalfák, s ahhoz, hogy hűen láttasson valamit, le kell fegyvereznie őket. Több közös utunk volt, s tanúsíthatom, a fények végül mindig megadták magukat neki. Nem olcsón. Megkérték az árát. Kora hajnalban kelt, hogy megelőzhesse a napot. Kéményekre és hitvány állványokra mászott, oda, ahol duplán hat a gravitáció, de ő látni akarta, mi van a falak mögött. Züllött, homályos sikátorokat keresett fel, amire csak olyanok vállalkoztak, akik már megírták a végrendeletüket.
Bátorság, jól karbantartott fizikum – mind kellett. Munkáját mégsem ezek segítették igazán. Van valami a lényében, ami szinte példátlan a fotósok törtető, zajos világában. A szelídségről beszélek. Persze hiba volna azt hinni, Benkő olyan, akár az őzek, és eme tulajdonsága kiszolgáltatja. Szó sincs róla. Biztos ösztönnel fordított a tételen, s finom – ám erőteljes – lényével olyanokat is megszelídített, akik tiltakozni szoktak, ha fotózni próbálják őket. Nem úgy, ha ő közeledett feléjük. Neki a drogosok, az utcalányok, a hajléktalanok, az ózdi olvasztárok vagy a kiábrándult öreg kommunisták is mindig megmutatták magukat. Így lettek alkotótársai, s talán ezért ámul az ember, amikor megpillantja a róluk készült képeket.
Sokuk arcát mintha szétbombázták volna a maguk mögött hagyott évek, de valami fölfénylik rajtuk. Valami a jóból, ami megvolt egykor, s tán nem veszett el egészen. Igen. Benkő Imre képein ott a kőkemény valóság, a kép mégis azt sugallja: legyünk megbocsátók, és ne ítéljük el azt, amit látunk.
Kivételes képesség. Metafizikus erény. Nem találkoztam hasonlóval sem a magyar, sem a világ fotográfusai közt.
S mindezt szigorú következetességgel fekete-fehérben műveli évtizedek óta. Nem enged ebből, és távol tartja magát a digitális fényképezéstől is. Konzervatív volna? A kérdés rögtön nevetségessé válik, ahogy felüti az ember az albumát a huszonkilenc éven át fotózott Budapestről (rá jellemző a bátran vállalt cím: Szürke fények), vagy ott vannak ózdi képei, amelyek ámulatba ejtették a franciákat, pedig ők nem adják olcsón az elismerést.
Az idén Indiába utazott. Oda, ahová minden fotográfus úgy indul, hogy előre dörzsöli a tenyerét, tobzódni fog a színekben. Benkő nem. Ő oda is fekete-fehér filmekkel érkezett. Tartotta magát szokásaihoz: hajnalban kelt, bemászott hatvanhét évesen oda, ahová a húszévesek sem nagyon, és exponálás után rámosolygott azokra, akiket megörökített. Csaknem kivétel nélkül visszamosolyogtak rá.
Némelyik képéről oldalakat tudnék írni – okkal mondták a kínaiak: egy jó kép ezer szóval felér –, most csak egyre hívnám fel a figyelmet. A hinduk szent városában, Benáreszben készült, a Gangesz partján. Épp fölkelt a nap, s egy szent ember ül a meditálókövön. Arcát nem látni, de tartása nemességről árulkodik. Sosem jártam Indiában, kárpótlásul upanisádokat olvastam. A brahmanok szent iratainak egyikében ez áll: „Azoknak, akik anélkül hagyják el ezt a világot, hogy felfedeznék magukban az atmant (a lélek természetét – V. A. S.) és a maguk igazi életét, sehol, semmilyen világban nem adatik szabadság.”
Nagy erejű mondat, nagy erejű fénykép.
Az egyiket háromezer éve fogalmazták, a másikat nemrég örökítette meg egy magyar fotográfus. Egymásnak vetik a hátukat, és okkal hihetjük, hogy összetartoznak. Minden további szó fölösleges.
