Játék és misztérium

Ideje a szurkoló hagyományos meghatározását is átértékelni, hisz az egykori önfeledt, kispénzű drukkernek esélye sincs rá, hogy egy hónapon át idegen földrészen utazgasson, egyen, igyon, megszálljon, és megvegye még mindemellé a méregdrága meccsjegyeket is

Mennyi? Még 1-1. E rövid beszélgetés szombaton este kilenc óra tájban, a Tisza-tó partján, egy étteremben hangzott el; a kérdező abban a pillanatban toppant be, a bent ülők számára pedig nyilvánvaló volt, hogy a dél-afrikai labdarúgó-világbajnokság harmadik helyezéséről határozó Németország–Uruguay mérkőzés részeredménye iránt érdeklődik. Ugyanebben az időpontban, hasonló szituációban, ugyanerre a felvetésre a délkelet-ázsiai szigetvilágtól a Karib-térségig nagy valószínűséggel ugyanez a válasz érkezett volna. Bármiféle más témában teljességgel elképzelhetetlen ez az egység.
A futball ugyanis az emberiség közös nevezője. Már az és még az. Ha ma öt földrész ötven országának ötszáz gyermekét tesztelnék, Leonardo da Vinciről, James Wattról vagy Andres Iniestáról hallottak-e legtöbben, a spanyolok számára vb-aranyat érő gól szerzője lenne a nyertes. Mint ahogyan az egyetemes történelem legnagyszerűbb találmányának is többen tekintik a labdát, mint a gőzgépet.
Hogy miért éppen ez a játék válhatott azzá, amivé, amikor a csúcson, a vb-döntőben 90 perc alatt egyetlen gól sem születik, miközben a sportág „anyanyelvén” a goal a gól mellett, sőt előtt, célt is jelent, tehát a spanyol és holland klasszisok egy álló meccsen át céltalanul rohangásznak? Talány. Vagy inkább misztérium. Különféle magyarázatok persze léteznek. Mi magunk is említettük már okként a roppant egyszerű, mindenki számára követhető és alkalmazható szabályrendszert, valamint a minimális eszközigényt, hiszen ahol fellelhető egy gömbölyded tárgy (a labda) és négy bot (a kapufa), ott két ember már kezdhet is focizni. A csapatlétszám felső határa pedig gyakorlatilag egy egész faluig felmehet, mint a középkori Angliában. Az igazi, érdemi és a vb zárultával aktuális kérdés nem is az, minek köszönhető e páratlan népszerűség, hanem inkább: meddig és hogyan tartható? A világbajnokság ugyanis újabb vészjeleket küldött.
A látszat azért még mindig tündökletes. Rendezőként a negyedik földrészt, Afrikát is sikerült bevonni a nemzetközi vérkeringésbe, és az előzetes aggodalmak ellenére nem történt tragédia. A johannesburgi finálé díszpáholyában egymás mellett szurkolt a spanyol és a holland uralkodói ház számos prominense, a június 30-án – azért ekkor, mert ez volt a vb első szünnapja – megválasztott új német államfő, Christian Wulff kijelentette, hogy manapság a vb-bronzérmes Nationalelf Németország legsikeresebb nagykövete, akik szombaton még Katalónia nagyobb autonómiáját vagy függetlenségét követelték Barcelona utcáin, azok vasárnap azon merenghettek, hogy a Barca sztárjai, élükön Iniestával, elhozták Spanyolországnak az örök dicsőséget. Még a bukott csapatok is a futball mindenhatóságát hirdették; az első körből kiesett franciák ásza, Thierry Henry például még a helyszínről üzent Nicolas Sarkozy elnöknek, hogy beszélni szeretne vele, amire a köztársaság első embere azon mód válaszolt: két nap múlva egyórás eszmecserére várja.
A labdarúgás elképesztő gazdasági, politikai és diplomáciai érdekszférákat mozgatott meg, ám napjainkra e hatást felülmúlta a visszahatás. A nemzetközi futballelit és a világbajnokság olyan magasságba emelkedett, ahonnan már nem látszanak az ősi gyökerek. Talán már nincsenek is. A vb mint rendezvény a maga 32 csapatával és 31 napjával – ellenpontként az olimpiai versenyprogram is beszuszakolható 16 napba – túlnőtte önmagát és az emberi teljesítőképesség határait. Az alapsportág, az atlétika klasszikus számában, a 100 méteres síkfutásban négyszer tíz másodpercet kell rohanni a vb-aranyért; futballban hétszer kilencven percen és egy álló hónapon át nincs megállás. Előtte még ott a kvalifikációs sorozat és a klubszezon, a játékosok tényleg a modern kor gladiátorai. Vagy kevésbé drámai felütéssel a palacsintaevő verseny győztesei, akik jutalmul elfogyaszthatnak még tíz palacsintát. Ezért nincs is abban semmi meglepő, hogy Messi, Rooney vagy Cristiano Ronaldo már-már észrevétlen botorkálta végig a vb-t. A minimum két évtizede prognosztizált afrikai áttörés pedig ismét elmaradt, mert már a fekete kontinens menői is rég elfeledték a maguk hajdani igazságát: Európa nyerni szeret, Afrika játszani. Játékról már szó sincs. A világbajnok spanyolok esetében sem, még ha ők, köszönhetően tehetségüknek, képesek is lennének rá. Hét meccsen szereztek összvissz nyolc gólt, az egyenes kieséses szakaszban mind a négyszer 1-0-ra kerekedtek felül. Ez a diadal útja, ezt kell követni. Első nekikeseredésében nem véletlenül fogalmazta meg keresetlen őszinteséggel Bert van Marwijk holland szövetségi kapitány is: „Az ember azért játszik, hogy győzzön. Szívesen nyertünk volna csúnya futballal is.”
Kérdés, arra hosszú távon ki kíváncsi. Bár ideje a szurkoló hagyományos meghatározását is átértékelni, hisz az egykori önfeledt, kispénzű drukkernek esélye sincs rá, hogy egy hónapon át idegen földrészen utazgasson, egyen, igyon, megszálljon, és megvegye még mindemellé a méregdrága meccsjegyeket is. Napjaink ideális futballhíve egyetlen tulajdonsággal leírható: fizetőképes, ezért a civil szférából magával hozott értékrendje miatt a sikert szereti, nem a sportot. Neki megfelel az 1-0.
Mint ahogyan bizonyára a Dél-Afrikában többször elátkozott vuvuzela és Jabulani is. Előbbi ugyan végképp nem nemzeti sajátosság, miként védelmezői érveltek mellette, mert pár évtizede még hírét sem hallottuk, viszont kiválóan értékesíthető tömegcikk, amelynek gyártási és forgalmazási jogát már Kínában is levédették. Utóbbi pedig valóban a vb-história legkiszámíthatatlanabb labdája, de ez manapság inkább érdem, hisz egy-egy potyagól formájában legalább újabb látványelemet csempész az egyre sivárabb összképbe.
Ez is a világra szóló mutatvány része. Nem különben az, hogy a nemzetközi szövetség, a FIFA elnöke, Sepp Blatter ígéretéhez híven nyolcvan év után végre Afrika déli csücskéig hatolt a vb-vel. Igaz, ehhez nem csupán a föld egyik legsilányabb közbiztonságú országába vitte a világbajnokságot, hanem egyúttal – erről érdekes módon alig esett szó – az afrikai télbe is, de ez is belefért. Nem lenne csoda, ha valahol felvetődne: a földrészek közti rotáció elve alapján illene már téli olimpiával kedveskedni Nigériának vagy Csádnak.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság azonban, minden ellentmondásossága dacára, kalkulálhatóbb a FIFA-nál. Hisz utóbbi főként ott őrködik a tradíciók felett, ahol legkevésbé sem kellene: csökkentlátó partjelzőket favorizál a milliméteres nagyságrendet is tévedhetetlenül érzékelő videobíróval szemben.
Még szerencse, hogy a labdarúgás e nagyipari formájában is megmaradt elsősorban sportnak a világbajnokságon is. Továbbra is a pályán elért eredmény rangsorol, és az – egy-egy játékvezetői bakitól eltekintve – nehezen vitatható. Így, miközben területi és demográfiai érvekkel felvértezve Ázsia és Afrika egyre több kvótát követel magának a 32-es mezőnyben, Európa szakmai alapról védelmezheti a maga 13 pozícióját; 2006-ban és 2010-ben először esett meg, hogy egymást követő két vb-n kizárólag európai alakulatok osztoztak az érmeken. Íme, még egy kiapadhatatlan konfliktusforrás.
Ezért is a legjobbkor tér vissza a 2014-es vb-re a futball természetes közegébe, Brazíliába. A FIFA nagyurai talán érzik, hogy az elmúlt évek tévelygései után ideje zarándokútra indulniuk. Pesszimistább megközelítés szerint persze arra is kísérletet tehetnek, hogy a maguk képére formálják az utolsó kegyhelyek egyikét.