Kivégzés az udvaron

Tudatom az olvasóval, hogy a kies hetedik kerületi Wesselényi utca jelen állapotában olyan, hogy nem akadnék fenn azon, ha az arra járók közül később berohannának egy húsz méter mély bányatóba, ott lelve utolsó strandjukat. Az olyan utca, amelyet sem fa, sem bokor nem árnyékol, ahol nincsen gyep, ahol nem locsolják a forró aszfaltot, ahol nyáron a csatorna förtelmes bűze kevereg a benzin és a motorolaj egyvelegével és a szétkent kutyagumival, az nem világvárosi főutca, hanem a purgatórium előszele. Ragadós polgármesterünket, Hunvald Györgyöt lassan elfeledjük, de ősszel jönnek az önkormányzati választások, az mégsem program, hogy börtönben ül a fél vezérkar. Kellene valamit produkálni. A galuskabeszédű alpolgármester kibökte, hogy csendrendeletet kellene bevezetni a vendéglátóhelyekre éjféltől. Ezt kéri a lakosság. Én vagyok a lakosság, de én, és velem együtt a kies Wesselényi utca egészen mást kíván. A házunk mellett eladott modelliskolát új tulajdonosa hónapok óta veri ripityára, hogy valamiféle európai uniós zeneközpont váljék belőle. Ez nagyon szép, csak az uniós szabályokat ránk is alkalmazni kellene. Mondjuk, miért nem merik Bécsben, és miért igen a Wesselényi utcában hétvégeken, szombat-vasárnapon, reggel 6-tól késő délutánig rogyasztani a falakat, szállni a porhegyekkel? A tetőszerkezet ledöntése, az omlasztások következtében remeg a ház és ingadoznak a szobafalak. Puff, puff! Életérzésnek izgi, amikor kiszalad alólad a padló, a szád meg az orrod tele keserű porral, csak tátogsz, mint a fuldokló sügér. A szűk utcában a lárma és por mellé kinéz vagy negyven fok, délelőtt az utcáról veri az ablakokat a nap, délután meg az udvar felől forrósodnak a falak és égetik a gang betonjait.
Évekkel ezelőtt heves harcok árán kaptunk két betontepsit az udvarra, tele földdel. Azért volt heves a harc, mert a lakók irtóznak a lepkétől, a légytől, a szúnyogtól, a madaraktól, a vakondtól. Mindentől, ami természetes. Betont szerettek volna, mert azon kificamodik még a szúnyog lába is. Az udvarokat foghíjas tűzfalak kerítik körbe, a legutóbbi polgármesteri hazugság egy ígéret volt a romos tűzfalak eltüntetésére, kis parkokkal, szökőkúttal, padokkal. A két betonvályúba viszont sok színes virág került. Gondozták a földszintről, locsolták a közvízből, aki ráért, gyomlált. Senki nem panaszkodott, hogy ez megerőltető. A kis kertek beindultak, felpendült a kis akácfa. Amikor hajnalban kikönyököltem a gangon, és lenéztem a sötétzöld akácfámra, úgy éreztem, üzen vele a szabolcsi homok. Gyönyörűek voltak a fényes ágai, lefelé hajlottak, mint a szomorúfűz. Vissza kell nyesni, gondoltam hét elején. Egyik nap hazajövet látom ám, nagy a forgalom az udvaron. Furcsa üresség az akácfa helyén. Statáriumot hirdettek, és kivégezték a kert tüdejét. A nagy lombkorona háromfelé hever, mint óriási lakkos legyezők a földön, és külön odavágva a tuskó, a törzs. Az ágyás közepén a nagy gödör, körülötte meg a nagy semmi. Indoklás? Nem tetszett az egyik udvari lakónak, akinek a lakásába akkor jut fény, ha kinyitja a bejárati ajtót. Sokat kellett utána sepregetni. Idegesítő volt ez a nagy zöld az udvaron.
Ez a fácska hat évig növekedett, és naponta annyi tiszta levegőt termelt, amennyivel a lakók büdös csikkjeit kiváltotta. Nem érdekli a népeket, hogy a fa ingyen gyógyít, biztosabb a jó drága recept.