Közös front

k ö n y v e s h á zNégyszáz esztendeje is kultúrtörténeti szenzáció volt az a könyv, amelyet nemrég újra kiadtak Teheránban. Benne egy magyar diplomata titkára számol be a sahnál tett látogatásról. Az Iter Persicum című munka arra is bizonyíték, hogy évszázadokkal ezelőtt világpolitikai tényező volt Magyarország.

Miközben nagy a nemzetközi kardcsörtetés Irán körül, mi, magyarok nem a szankciók bővítésében jeleskedünk, hanem több száz éves kapcsolatunk bizonyítékait jelentetjük meg újra. A kultúrtörténeti kuriózumnak számító Iter Persicum az 1603-ban Perzsiába látogató Zalánkeményi Kakas István követ küldetéséről szól, és elsőként négyszáz esztendővel ezelőtt jelent meg Meissenben német nyelven (az Iránban elhunyt erdélyi diplomata útjáról titkára, a szász Georg Tectander számolt be). Az eredeti német és latin szöveg fakszimile kiadását és perzsa fordítását is tartalmazó, rendkívül szép könyvet a magyar külügyminisztérium és Busztin György teheráni nagykövet kezdeményezésére egy helyi könyvkiadó adta ki újból (Georg Tectander von der Jabel: Iter Persicum. Ketab Sara Company, Teherán, 2010).
Zalánkeményi Kakas István 1559 körül született Kolozsvárott, a délvidéki török harcok elől elmenekült módos család fiaként. A helyi unitárius gimnáziumban tanult, tanára volt többek között Heltai Gáspár és Károlyi Péter. Később idegen országokban képezte magát, jogot tanulva a kor neves egyetemein. Mikor visszatért Erdélybe, a fejedelmi udvar örömmel alkalmazta a több nyelven beszélő művelt ifjút – először Báthory Zsigmond kincstartója, majd a fejedelmi ítélőszék bírája lett. Az erdélyi politika bakugrásaival azonban nem értett egyet, és a fejedelem tragikus halála után elhagyta az országot. Úgy gondolta, hogy Habsburg Rudolf eredményesebben képviselheti a magyar ügyeket, ezért felajánlotta neki, hogy akár Indiába is elmegy diplomáciai küldetésbe, ha ezzel hazáját szolgálhatja. Ebben az időben Prágába, Rudolf udvarába érkezett a perzsa sah küldöttsége. A sah megbízottai összefogást ajánlottak a közös ellenséggel, az oszmán-török birodalommal szemben, és Rudolf császár küldöttséget indított Perzsiába a szövetség részleteinek kidolgozására, amelynek vezetésére Kakas Istvánt kérte fel.
Kalandos útja önmagában regénytéma: egyedül a könyv szász szerzője maradt életben a népes küldöttségből. Zalánkeményi Kakas Lengyelországon és Oroszországon át utazott másfél éven keresztül, hogy röviddel Perzsiába érkezése után, 1603 októberében meghaljon vérhasban, mielőtt küldetését befejezhette volna. Helyette Tectander adta át Rudolf üzenetét Abbász sahnak, regényes körülmények között. Rudolf törökellenes szövetséget ajánlott a perzsa uralkodónak, aki szintén hadban állt az ottománokkal, de végül nem lett közös front, mert Rudolfot lemondatták, és a Habsburgok békét kötöttek a törökkel. A futár végül sértetlenül visszatért Prágába, az akkori császárvárosba, és írásban számolt be útjáról Rudolfnak. Kakas István jeltelen sírban nyugszik Irán Kaszpi-tenger közeli vidékén. A könyv nemzetközi szenzációnak számított megjelenése idején, az utat pedig a magyar–iráni kapcsolatok első feljegyzett eseményeként tartják számon. Most is fontos dokumentum, mert az irániak értékelik, hogy egy korabeli európai nagyhatalom (így múlik el a világ dicsősége, tehetjük hozzá Magyarország mai nemzetközi súlyát látva) kereste a szövetségüket.
A mostani kiadást magyarázó szöveg vezeti be: akkoriban még nem ismerték a politikai korrektség fogalmát, így a szerző, Georg Tectander jó néhány vaskos megjegyzéssel minősítette az irániakat, és ezt kezelni kellett valahogy. Mert egy dolog bizonyosan nem változott a négyszáz év alatt: az irániak végtelen büszkesége. A kiadvány azért is különösen aktuális, mert a napokban érkezett meg Budapestre a perzsa állam új nagykövete, Szaíd Szejed Aga Banihasemi, aki – ott is változnak az idők – civilben matematikus és informatikus.
Különös véletlen, hogy amikor a kezdeményezők véglegesítették az emlékkiadást, egy olasz gyűjtő értesítette a Magyar Nemzeti Galériát: megtalált egy-egy portrét Kakasról és hitveséről – ezek az olajfestmények kerültek a könyv borítóira.
A Kakas István utazásáról Georg Tectander által közzétett beszámoló kétféle magyar fordításban is olvasható. Az alábbi részlet Mary György fordítása:
„Miután már négy hétig várakoztunk Moscawban, december 7-én, mikor is éppúgy, mint az elején, sokféle étellel és itallal ismét 100 személy tisztelt meg bennünket a nagyfejedelem nevében, elindultunk Cassanba, a cseremisz tatárok fővárosába. Ez 200 német mérföldre, azaz ezer orosz versztnyire vagy olasz mérföldre fekszik Moscawtól. Először a meglehetősen nagy Wlodimir városába jutottunk, amelyet az oroszok országuk egyik ősrégi és előkelő városának tartanak. Nevét, mint mondják, egyik Wlodimir nevű királyukról kapta (ez egy orosz keresztnév), akit ott temettek el. ([A margón:] Wlodimir.) A város különösen kedvező helyen, a szép, nagy forgalmú Volga mellett fekszik. A folyó itt mintegy tíz öl mély és jó negyed mérföld széles, s innen a Kaspi-tengerig sok hajó járja. Halban, vadban és más javakban nagy a bőség, joggal dicsérhető. A város tíznapi járóföldre fekszik Moscawtól. […] Muromból a cseremisz–tatár határon fekvő meglehetősen nagy Nisnáig haladtunk. Ezután a cseremiszek országába léptünk, mely fölöttébb félelmes, barátságtalan. ([A margón:] Cseremisz–tatár ország.) Vad, csupa mocsaras vidék, ahol sem élelem, sem szállás, sem egyéb egyáltalán nem kapható. Mindent, amire szüksége van az utazónak, magával kell vinnie, s útközben az erdőben kell felütnie sátrát. Itt egyetlen falu sincsen, csak itt-ott néhány tatár kunyhó. Ezek a tatárok kevés gabonát termelnek, kevés szántóföldet is művelnek. Inkább nagy számban tenyésztett lovak és juhok húsából tartják el magukat. Mégis többet termelnek és több szántóföldet gondoznak, mint a nogaji tatárok, akik a kenyeret sem ismerik, s akikről ezután még bővebben emlékezünk. Lehetetlen volna bejutni ebbe az országba, ha nem volna körülvéve az oroszoktól, akik a tatárokat uralmuk alá kényszerítették. Ha dolgoztatni akarják a népet, veréssel kényszerítik őket munkára, hiszen alig különböznek a féktelen állatoktól. Meglehetős fáradsággal és nagy csodálkozás közepette utaztunk át e vidéken, s ismét egy muszka városba, Scwiaskóba jutottunk, majd december 23-án, karácsony előestéjén Cassanba érkeztünk, amely nagyságra Breslauhoz hasonlítható. Csaknem harminc évvel ezelőtt a zsarnok Iván Vasziljevics nagyfejedelem meghódította és a birodalmához csatolta.”