Mrs. Robinsont alakítja a Madách Színházban nemrég bemutatott Diploma előtt című darabban, amelynek alapja Charles Webb regénye és Mike Nichols kultuszfilmmé lett alkotása. A mélyen magányos anya figurája távol áll az eddig játszott karakterektől.
– Nagyon vonzott a karakter magánya, kiégettsége, hogy meg tudom-e ezt fogalmazni, megmutatni azzal a pár mondattal, amit a szövegkönyv enged. Mrs. Robinson elsőre nem éppen szerethető figura, de a második felvonásban van egy-két olyan mondat, amiből meg lehet érteni, mi is motiválja őt.
– Herendi Gábor filmrendező állította színpadra a darabot. Milyen színházi rendezőnek bizonyult?
– Sokszor mondta, hogy egy jelenetet, amelyen dolgoztunk, másképp állítana be, ha filmről lenne szó. Ilyenkor mindig azt kérdezem, hogy mi a fő gondolat, amit szeretne látni egy adott szituációban. Olyan próbafolyamat volt ez, ahol először gondolatokat találtunk meg, majd ezeknek próbáltunk formát adni, elmélyíteni. Herendi Gábor sokat hagyatkozott ránk, hogy belőlünk szülessen meg a figura.
– Nemrég mutatták be a Komáromi Jókai Színházban Békeffi István–Lajtai Lajos A régi nyár című operettjét, amelyben ön alakítja a főszereplő Máriát. Ez az első operettszerepe.
– Hosszú ideje vágytam rá, hogy zenés előadásban is játszhassak. Sok színész van ezzel így – főleg én, aki rengeteg komoly, felelősségteljes szerepet hordozok már magamban. Az operettet sem lehet félvállról venni, de nem kell minden este belehalni a játékba. Mások a játékszabályok, a stílus. És a színésztől is más eszközöket kíván meg egy ilyen munka. Örömmel, kedéllyel kell ott lenni, másképp kell bevonni a nézőt a cinkos játékba. De mindezt felépíteni komoly munka. Egy énekes szerepem volt eddig, Bacsó Péter Hamvadó cigarettavég című filmjében, ahol Karády Katalint alakíthattam. Az énekeket stúdióban vettük fel. Egy prózai színésznek, aki ritkán vagy inkább soha nem énekel, egyszerre csak jelen időben énekelni nem könnyű feladat. Rá kellett jönnöm, az éneklés a figura, a szerep része. Abból kell megszületnie. Méhes László rendező hihetetlen biztonságot adott, pontosan tudta az első pillanattól fogva, hogy mit akar belőlem látni a szerepben.
– Öt éve szabadúszó. Nem vágyik újra a társulati munkára?
– Az elmúlt évadban négy bemutatóm volt, Debrecenben, a Centrál Színházban, a Madáchban és az említett komáromi előadásban. Embert próbáló, de nagyon jó feladat mindig új, más csapattal megismerkedni, megtalálni közöttük a helyem. A szívem mélyén nagyon vágyom arra, hogy állandó társulatban dolgozhassak. Hiányzik a közösség, a cinkos félmosoly, amikor már egy nézésből is tudjuk, hogy mit gondol a másik. Ahol azt érezhetem, hogy minden munka előrelépés, és a következő feladat már az eggyel magasabb lépcsőfokról indul. Ahol bizalom, szeretet, megértés van bennünk, és legalább olyan felelősséget érzünk a másikért, mint magunkért. Hiányoznak az olyan példaadó emberek is, akik vezetnek minket. Nekem ehhez hasonló találkozás, nagy élmény a Művész Színház volt és Taub János, de sajnos ez az időszak már végérvényesen elmúlt.
– Színészként bizonyára nagy találkozás volt az Eszter hagyatéka című Márai-regényéből készült film főszerepe is.
– Eszter figurájával először egy hangoskönyv kapcsán találkoztam. Már akkor megérintett ez a szépséges-fájdalmas történet, benne volt a lelkemben. Megbabonázott az a kuszaság, az a labirintus, ami két ember között létrejöhet.
– Más hangoskönyvet is készített (Polcz Alaine Macskaregényét, Boris Vian Tajtékos napok című művét); kihívás ez a színésznek?
– Nagyon szeretek ülni egy mikrofon előtt, és beletemetkezni egy könyvbe. Mintha burokban lennék. Magányos feladat, de közben hihetetlenül koncentrált pillanat is. Taub János mondta, hogy a nézőt mindig annyira fogja érdekelni a látott pillanat, amennyire a színészt. Ez teljesen igaz a hangoskönyves munkára is: csak akkor lesz érdekes, ha én is elmélyülök abban, amit épp olvasok. Izgalmas feladat megtalálni a hangommal azt a drámaiságot, amit a filmen egy nézéssel sokkal könynyebben ki lehet fejezni. Rengeteg múlik a rendezőn is, hogy pontosan találja meg a megfelelő személyt az adott műhöz.
– Erről eszembe jutott az És Rómeó és Júlia című darab, amelyben férjével, Rudolf Péterrel közösen játsszák az összes szerepet. A darab tíz év után is sikeresen fut – jelenleg a Centrál Színház stúdiójában. Egy színészházaspár hogy inspirálja művészként egymást?
– Mi jól. Mindketten nagyon komolyan vesszük a feladatainkat. Ez is közös bennünk. Ahogy elkezdünk dolgozni, a külvilág megszűnik arra az időre. És soha nem hagy minket nyugodni egy nem pontosan megtalált szituáció, egy nem igazolható gondolat. Azt hiszem, mindketten megszállottak vagyunk a szó jó értelmében. Nem akartunk blődlit csinálni ebből a darabból, azzal, hogy ketten játsszunk minden szerepet. A rendszerét akartuk megtalálni, amelyben mindez igazolható és elfogadható.
origo.hu
Sorstársa üzent Sallai Nórának, aki nem akar gyógyulni
