MI A MAGYAR?

A népet számlálni ilyen csatakos, esős időben nem lehet valami kellemes foglalkozás úgy nagy általánosságban. Nálunk már megtörtént az egyik külső kerületben, hogy a népszámlálót az asszony forró vizes köcsöggel, az ember meg vasvillával fogadta. Miért? Miért gyűlöletes a nép előtt az az ember, aki először pantallóban van, másodszor sok papiros van a hóna alatt, s harmadszor bemegy abba a házba is, ahova az ördög sem hívta? Mert félnek az idegentől, s az a nézetük felőle, hogy soha jót nem hoz, ellenben lehet, hogy valamely bajt okoz. A hivatalos személy csak akkor megy a házhoz, ha valami baj van. A nép tart tőle: a papirosok valami dolgot, valami igen rossz dolgot jelentenek. Ha valahova hivatalos ember beteszi a lábát, ebből jó nem fakadhat. A hivatalos papiros űzést-hajtást, hajkurászást jelent. A tanyai népnyelvek érdekes kifejezése ez: leveles embör. A régi világból való szó: értik alatta a gyanús embert, a rossz embert, akivel a hatóságoknak mindig van valami dolga. S miben nyilvánul ez meg? Abban, hogy hivatalos leveleket visznek hozzá, amikkel hol ide, hol oda citálják.
(…) Hát még odakint a tanyákon mit akarhat az az úrforma, aki megjelenik hívatlanul és sok papirossal? A nép ebben a dologban nagyon kétféle. Az egyik része még ma is könnyen befonható áldozata minden kósza népcsalónak. A másik része pedig, amelynek már megégette egyszer a kása a száját, minden úrformában született ellenséget lát. Mindenki gyanús, aki pantallós. Az ilyen ember már azt az elvet, hogy az úr a pokolban is úr, úgy értelmezi, hogy a másvilágon, ahol a méltó büntetések elnyeretnek, mind az úr ül nagy vasüstökben, a nép pedig majd hordja az üstök alá a tüzelőfát, hogy minél jobban süljenek…
Pár év előtt, mikor a városi múzeum néprajzi anyagát szedtük össze, volt eset rá, hogy a tanyákon a gyűjtőre vasvillát fogtak, s még a kocsijából leszállni sem engedték. Ott már előzőleg valami keserű tapasztalatok történhettek. Hát hiszen nem mind ilyen, az bizonyos, ezek inkább csak kivételek. De mint kivételek: vannak. Régészeti ásatások alkalmával nemegyszer láttam, hogy mikor vége a munkának, kifizetődik a napszám, s alá kellene írniuk a cédulát, hogy a pénzét mindenki rendben megkapta: egyszerre vége a barátságnak. Pedig egy hétfőtől szombatig tartó munka nyomán elég jól össze lehet barátkozni. De amikor a nevek aláírásáról van szó, az emberek egy része hirtelen gyanakodóvá válik. Sandán néznek a papirosra. Mindig van köztük valami fiatal legény, arra mondják:
– Majd az Illés odaírja. Én nem tudok írást.
– Hát nem járt iskolába?
– De jártam – feleli húzódozva –, négy télön is. De elfelejtöttem a betűt. Mög elhúzta a kezemet a kasza mög a kapa.
(Tömörkény István: Házrúl-házra, 1911)