Rohad, de marad?

Az elmúlt héten az Európai Parlament kiállt az európai földművelők érdekében, határozatban rögzítve, hogy a farmereknek járó kifizetéseket a 2013 utáni időben sem lehet csökkenteni. A határozat jelentősége annak fényében értékelhető, hogy az európai közös agrárpolitika elleni támadások az utóbbi időben felerősödtek. Az 1957-es római szerződésben kialakított agrárpolitikát, amelynek elsődleges célja az volt, hogy a háborúban kiéhezett Európát élelmiszerrel lássa el, az idők során többször megreformálták. A közös agrárpolitika ugyanis sikeres, sőt túl sikeres volt, a nyolcvanas évekre hatalmas eladhatatlan vaj- és húshegyek halmozódtak fel. Az első nagyobb reform 1992-ben volt, amelynek célja a túltermelés megszüntetése volt, ezt követte a 2003-as reform, amelynek lényege a támogatásoknak a termeléstől való leválasztása.
Az új rendszerben, amelyben jelentős szerepet kaptak a környezetvédelmi szempontok, az agrártámogatás legfőbb eleme (első pillére) az általában a megművelt területtel arányos (földalapú) direkt támogatás, amely jelenleg mintegy 43 milliárd euróra rúg, és a vidékfejlesztési alap (második pillér), amelyre az unió 13 milliárd eurót költ. A kettő együttesen az uniós költségvetés negyven százalékát teszi ki, és ez az, ami a támadások legfőbb célpontja, sokak szerint kidobott pénz, nem szolgálja az unió közös érdekeit. A szabadpiaci elveket valló, belgiumi székhelyű kutatóintézet, az ECIPE például azt hangsúlyozza, hogy különösen a jelenlegi költségvetési megszorításoktól terhes időkben politikailag aggályos az egyik ország adófizetőinek pénzéből támogatni a másik ország farmereit. Németország nettó befizetése a közös agrárkasszába például 4,3 milliárd, Hollandiáé 2,3, Olaszországé 2,1 milliárd euró, míg a legfőbb nyertesek Görögország, Lengyelország, Spanyolország és Franciaország évi egymilliárd euró feletti nettó bevétellel. A baloldali angol lap, a Guardian is támadja a közös agrárpolitikát épp az elmúlt héten (július 5.) közölve egy szerkesztőségi cikket Rohad, de a helyén marad (Rotten but here to stay) címmel, kiemelve egy-két extrém támogatási adatot a dán alapítású farmsubsidy.org szervezet nemzeti statisztikáiból. Az érdekes adatbázisból – egyebek között – az is megtudható, hogy a magyarországi legfőbb támogatott, a neve ellenére külföldi tulajdonban lévő Magyar Cukorgyártó és Forgalmazó Zrt. évi kilencmillió euró támogatást kap.
Bár erős a nyomás a mezőgazdasági támogatások fokozatos nacionalizálására, vagyis a tagországi keretek közé történő visszautalására, most az Európai Parlament egyértelműen állást foglalt ellene. A határozat kimondja, hogy a közvetlen (földalapú) támogatást teljes egészében az uniós költségvetésből kell finanszírozni, sőt azt is hozzáteszi, hogy „az első pillér alatti közvetlen kifizetések csökkentése katasztrofális következményekkel járna nem csupán a gazdákra, de ugyanolyan mértékben a vidékre, a mezőgazdasággal kapcsolatos közszolgáltatásokra, a fogyasztókra és a társadalomra nézve is”. Emellett erősíteni kívánja a termelők helyzetét az élelmiszerlánc többi szereplőivel szemben, és síkraszáll az új tagországok egyenlő elbírálásban való részesítése mellett (jelenleg például Magyarország esetében egy hektárra jutó támogatás 116 euró, míg ugyanez az összeg Dániában 434, Franciaországban 338 euró).
Bármilyen jó szándékú is a megnövekedett befolyású Európai Parlament állásfoglalása az európai agrártermelők érdekeit illetően, a bizottság e törekvést keresztülhúzhatja a dél-amerikai gazdasági társulással, a Merconsurral kötendő szabadkereskedelmi egyezménnyel. Az egyezmény az európai ipari termékeknek akar szabad utat biztosítani a dél-amerikai országokba, míg az árat az európai farmerek fizetnék meg elsősorban a marhahús- és baromfiszektorban. Agrárvezetők szerint az egyezmény három-ötmilliárd eurós veszteséget okozna az unió agrárszektorának, ez elsősorban Franciaországot, az Egyesült Királyságot, Romániát és Magyarországot érintené.