Mi történt?
Az események ismertek. A kormány és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) között szombaton megszakadtak a tárgyalások, az IMF és az EU delegációja hazautazott. A megbeszélések várhatóan ősszel folytatódnak.
A reakciók is ismertek, illetve már eleve kiszámíthatók voltak. A balos közvélemény-formáló értelmiségi elit és a szocialista párt a hétvége történéseit egyfelől a kormány hitelességének aláásására, másfelől arroganciájának és ostobaságának kimutatására kívánta felhasználni. Egyrészt arról beszéltek, hogy hitelezőink azért keménykednek, mert nincs bizalom Orbánék iránt. Sőt, a Fidesz hazudott a választások előtt, megtévesztette választóit, azt hazudta, hogy léteznek könnyebb megoldások, és „lebeszélte az országot a reformokról”. Ráadásul a kormány felelőtlen politikájával kétségbeejtő helyzetbe hozza a magyar devizahiteleseket. Másrészt meg arról cikkeztek, hogy Orbán forradalma véget ér a határoknál, és a kormány nem is küldhetett volna a piacoknak annál rosszabb üzenetet, minthogy konfliktusa van az unióval és a valutaalappal.
A jobboldali közvélemény-formáló elit is rátalált saját hangjára: Rosenbergék és Rehnék helytartóságáról értekezett, az ellenzékbe szorult korábbi kormánypártot pedig a világbanki diktátumok elkötelezett hívének állította be. Ráadásul a Jobbik is kurucos megfontolások, a gazdasági szabadságharc logikájának jegyében foglalt állást a kabinet tárgyalási stratégiája mellett.
Az ellentétes irányba konvergáló érvek mögött azonban ugyanaz a helyzetleírás áll: a kicsi, védtelen Magyarország keménykedésével egy nálánál jóval nagyobb hatalommal találta szemben magát.
A „hatalmas” és a „gyenge”
A szofisztikus vitairodalom egyik kimagasló példáját olvashatjuk Thuküdidész peloponnészoszi háborújában, az erőszaknak nem engedő kicsiny Mélosz és a szigetet körülzáró hatalmas Athén párbeszédében. Az athéniak nyíltan beszélnek: jobban jártok, ha a legszörnyűbbet elkerülve alattvalóinkká váltok, „mi pedig csak nyerünk vele, ha nem teszünk tönkre benneteket”, merthogy a hatalmas úgyis „végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte”. A mélosziak azonban nem engednek, szerintük az athéniak csak a haszonról hajlandók beszélni, s azt akarják, hogy csak az ő érdekeiket vegyék figyelembe. Ezt azonban a mélosziak nem tehetik – saját önbecsülésük akadályozza meg őket ebben. Ezért aztán az athéniak ostrom alá veszik a kicsi Méloszt, majd egy év ostrom után minden kezükbe került felnőtt férfit lemészárolnak, a gyermekeket és az asszonyokat pedig rabszolgáknak adják el, s Méloszra, amit saját gyarmatukká tesznek, később ötszáz telepest küldenek.
Nyilvánvaló, hogy Magyarországot a fenti veszélyek nem fenyegetik. Mindazonáltal mintha mégis úgy állna a helyzet, hogy a tárgyalások eredménye, „ha bebizonyítjuk igazunkat, háború, ha pedig hagyjuk magunkat meggyőzni, a szolgaság lesz”. Az IMF ugyanis úgy ígér védelmet, hogy közben fenyeget.
Mert mi történik akkor, ha a globális gazdasági lapok címoldalán egy olyan hír jelenik meg, amely szerint az IMF aggódik a magyar hiánycél tarthatóságát illetően, vagy bizonytalanságát fejezi ki a konvergenciaprogramban foglalt vállalások teljesítése miatt? Akkor a nagybefektetők elkezdenek szabadulni a magyar papíroktól. Nem fogják közelebbről megvizsgálni a kérdés hátterét, nem fognak utánajárni, hogy vajon tényleg tarthatatlan lesz-e a hiánycél, nem fognak elmélkedni azon, hogy az ország hosszú távú gazdasági fejlődése szempontjából milyen lépés lenne célszerű. Egyszerűen váltanak a tervezett magyar állampapírról mondjuk egy környékbeli, hasonló tulajdonságokkal, de kevesebb fenyegető hírrel rendelkező ország papírjaira. Ennek a folyamatnak szükségszerű következménye a forint gyengülése, a tőzsde zuhanása, a hazai kockázati felár megugrása, és még sorolhatnánk, hogy mi lesz. Azon kívül, hogy ez a devizahitelesek magas arányából fakadóan igen érzékenyen érinti a lakosságot, a finanszírozási költség növekedéséből adódóan a kamatkiadások emelkedésén keresztül a költségvetésre is egyenlegrontó hatással van. Vagyis az IMF (és az EU) a nemzetközi pénzvilágra való meglehetősen erős befolyásán keresztül még akkor is a hatalmas pozíciójából beszél a hazánkkal folytatott tárgyalásokon, ha egyébként jelenleg nem is szorulunk rá a védelmére, azaz a hitelére.
A fenyegetés lényege ugyanis a védelem feladásában áll. Ennek belátáshoz pedig elég, ha arra emlékezteti a magyar kormányt, hogy 2010-ben a kormányzat ugyan már egyáltalán nem szorult rá a nemzetközi szervezetek hiteleire, mégis az IMF–EU-keret jelentette a stabilitáshoz nélkülözhetetlen biztonsági hálót az ideges pénzügyi piacokon. Ennek köszönhető, hogy a görög válság hatása nem tükröződött jelentős mértékben sem a forint- hozamokon, sem a hazai fizetőeszköz árfolyamán. Emellett a gazdasági konjunktúra is túllendült a mélyponton, és elsősorban az exportpiacaink bővülésének hatására emelkedni kezdett a bruttó hazai termék, az ipari termelés volumene. De ha nem engedtek, magyarok, nemcsak hogy a pénzügyi folyamatok további konszolidációjának mondhattok búcsút, de kiszolgáltatunk titeket az „ideges pénzügyi piacoknak” – így tárgyal a hatalmas IMF.
Az erőszakos hatalmas és a nem engedő gyenge megkülönböztetésén túl, vagy éppenséggel ahelyett, megítélésünk szerint az események megértéséhez egy másik megkülönböztetés nyújt segítséget.
A kormányzó és a konkvisztádor
A helyzet megértésének kulcsa ugyanis nem feltétlenül abban áll, hogy az erős és a gyenge, hanem hogy két különböző természetű hatalom áll egymással szemben: a kormányzó és a konkvisztádor, azaz a hódító természete.
Könnyebb megérteni és leírni, hogy mit akar a hódító, mert csupán egy dolgot: a pénzét akarja, illetve azt akarja, hogy csak az ő saját érdekét vegyék figyelembe, ezért nem érdekli például Magyarország külső és belső egyensúlyi helyzetének javulása az elmúlt időszakban, vagy hogy az ország igenis jól áll a fundamentumokkal. Ezért lobbizhatnak nála sikeresen a bankok, s ezért nem érdekli, hogy ha az emberek mindebbe beleroppannak. Ismerjük el, az IMF magatartása nagyon is racionális, mert úgy viselkedik, ahogy azt természete megkívánja, úgy jár el, mint egy konkvisztádor.
Megítélésünk szerint ugyanakkor nem kevésbé racionális a kormány magatartása. A kormány ugyanis nem nézheti csak a saját érdekét (mint az utóbbi évek tanulságai is mutatják, rossz kormányzás éppen akkor áll fenn, ha a kormányon lévők nem a köz, hanem saját érdekükben kormányoznak), hanem mindenki érdekét kell szem előtt tartania (ezért kell, hogy érdekelje az, ami az IMF-et nem érdekli, hogy beleroppannak-e vagy sem az emberek a követelések teljesítésébe). S ráadásul mindezért a kormányt felelősség terheli. Nem győzzük hangsúlyozni, nem a behajtás, hanem a felelősség a kormányzás központi motívuma. A kormány felelőssége pedig a közjó biztosításában áll, a közjót pedig nem tudjuk egydimenziós módon felfogni. Értelmezésünkben ugyanis a kormánynak széles körű feladatai vannak. Idetartozik a közszolgáltatások egészen széles sora, amelyek adó- és járadékbefizetéseink forrásait jól hasznosítva közösségi hasznot hoznak, és amelyek szervezését és teljesítését nem tudjuk egyénileg vállalni. Az így értett kollektív javak köre igen széles, nemcsak a nagy ellátórendszerek működtetése tartozik ide, hanem a pénzügyi biztonság, a gazdasági feltételteremtés és stabilitás, a jogbiztonság garantálása és a társadalmi béke biztosítása is. Sőt a kormányzat érdeke lehet például hazaszerető, nemzetéhez lojális állampolgárokat nevelni, az adott ország területét megvédeni, a gazdaságának szuverenitását kiteljesíteni, vagy külföldi befolyását növelni, elvonások és újraosztások révén a társadalom igazságérzetét kielégíteni, működtetni a demokrácia természetszerűleg drága gépezetét, kulturális alkotásokat finanszírozni, amelyek sosem jönnének létre piaci alapon. Mert értéket nem csupán a piac termel (ezért torzíthatja egy kormány a piac önjáró mozgását), hanem például a kormányzat is, amely nem pusztán akadálya, vagy legjobb esetben is csak elősegítője, hanem megfogalmazója is a közjónak. Vagyis a fiskális politika csak része a kormányzati politika egészének, amelyet nem csupán egyetlen logika, egyetlen racionalitás határoz meg. Úgy képzeljük, hogy a magyar kormány ilyen és ehhez hasonló szempontokat felsorolva mondhatja a hatalmas IMF-nek: „Mert miután megakadályoztátok, hogy a jogszerűségre hivatkozzunk, s arra akartok kényszeríteni, hogy csak a ti érdekeiteket nézzük, szükségét érezzük, hogy megpróbáljunk benneteket meggyőzni arról, hogy számunkra mi a hasznos, s hogy ez nyilvánvalóan egybeesik a ti érdekeitekkel.”
Mert a magyar kormány szakítani akar egy rossz gyakorlattal, az utóbbi évek rossz kormányzásával, egy olyan gyakorlattal, ami sokkal inkább a konkvisztádor, semmint a kormányzó természetét követte.
Mert a magyar kormány az együttműködésre akarja felépíteni gazdaságfilozófiáját, s ennek szerves eleme az a gondolat, hogy ne csak az emberek, de más eddig haszonélvező szereplők (pl. bankok) is vállaljanak szerepet a közös terhek viselésében.
Mert a magyar kormány azt is világossá akarja tenni, hogy a problémák nem két hónappal ezelőtt keletkeztek, mert a korábbi konkvisztádorkormány hagyta egekbe szökni a hiányt és az államadóságot (nem véletlenül van szükség az előző kormány által vállalt hiánycél teljesítéséhez például az IMF által kifogásolt bankadó bevezetésére). A magyar kormány ugyanis céljának tekinti, hogy kivezesse az országot az adósságcsapdából.
Mert a magyar kormány azt is világossá akarja tenni, hogy ami nekünk hasznos, az egybeesik az IMF érdekeivel is. Mert nem szabad egy ilyen konfliktus kapcsán végletes, sokszor rémült következtetésre jutni, hiszen a magyar kormány – elődeitől eltérő – hatékony és következetes érdekérvényesítése nem jelenti a feltételek nem teljesítését, viszont Magyarországot ráállítja a 2003-ban elhagyott, adósságcsapdából kivezető útra.
Ha ugyanis az IMF tényleg bekeményítene, ha tényleg elállna a további tárgyalásoktól, ha tényleg ránk szabadítaná az ideges pénzügyi piacokat, az valójában nem szolgálná az IMF érdekeit sem (például az emberek terheinek elviselhetetlen mértékű növekedése robbanáshoz vagy ahhoz közeli helyzethez vezetne). Mert lehet ugyan, hogy az IMF jobban megérti magát egy konkvisztádorkormánnyal, de ma Magyarországon a középet elfoglaló kormánypártoknak nincs baloldali, kormányzati pozícióra reálisan igényt formálható vetélytársa – a szocialista párt ugyanis romokban van. Ez pedig csak azt jelentené, hogy a nemzeti bezárkózást és adósságátütemezést hirdető radikális Jobbik jön, ami az IMF számára, borítékolhatjuk, egész biztosan elfogadhatatlan.
Mert a magyar kormány úgy látja, hogy a sikeres kormányzás előfeltétele egy aktív, erős, értékeit megjeleníteni, érdekeit megvédeni képes állam lehet csak. Egy ilyen állam lehet képes arra, hogy az önbecsülés méltóságától hajtva – mozgásterét a megadott kereteken belül a végsőkig kihasználva – érvényt szerezzen a nemzeti önrendelkezésnek és a gazdasági szuverenitásnak. Természetesen egy ilyen állam nem szabadon lebeg – létezik nemzetközi környezet, lehetnek válságok, vannak úgynevezett konjuktúrák. Mégis a sikeres kormányzásnak nemcsak konjukturális, hanem politikai feltételei is vannak (azaz olyan feltételek, amelyeket egy kormánynak hatalmában áll megváltozatni: a gyenge például erejét növelheti, erről is szól a V4, vagyis a közép-európai együttműködés gondolata). Valamint, természetesen léteznek megkerülhetetlen politikai életszabályok, minthogy egy kormány nem akarja önmaga vesztét, s ezért belátja, hogy mit követel a reálpolitika.
Egy ilyen állam képes csak saját jogon beazonosítani a problémákat, megfogalmazni a feladatokat, és a kitűzött célokhoz hozzárendelni a megfelelőnek gondolt eszközöket. S csak egy ilyen aktív, erős, értékeit megvédeni, érdekeit érvényesíteni képes állam vállalhat felelősséget tetteinek következményeiért.
A szerzők a Századvég Alapítvány kutatásvezetői
origo.hu
Most kell az eget fürkészni, akár Kapu Tibort is láthatja
