Ötvenhat nap, amely megrengette Magyarországot

Új rendszerhez új politikai stílus dukál – így foglalhatjuk össze az újonnan megválasztott Országgyűlés és a második Orbán-kormány első két hónapjának tapasztalatait. Orbán Viktor a választások második fordulójának éjszakáján egy új rendszer kiépítésére tett ígéretet, ennek megfelelően előbb az Országgyűlés, majd valamivel későbbi megalakulását követően az új kormány is rohamtempóval fogott munkához. A miniszterelnök nem kért száznapos haladékot, mert láthatóan felkészült arra, hogy a kétharmados többség birtokában milyen típusú döntések teremtsék meg a jelenlegi kormányzati ciklus alapját. Ezzel egyrészt választási ígéretét teljesítette, hiszen többször hangsúlyozta, pártja készen áll a kormányzati tevékenységre, miközben a romokban heverő országnak egyetlen nap vesztegetni való ideje sincs. Másrészt a diktatúrát kiáltók legnagyobb sajnálatára világossá tette, a választóktól kapott legitimáció egy demokratikus folyamat eredménye, ami egyértelmű felhatalmazást, így ennek megfelelő alkotmányos mozgásteret enged az új kormány és a parlamenti többség számára. Ez a politikai stílus az ellenzék, de a társadalom számára is újnak, legalábbis szokatlannak bizonyult, ám logikus következménye az utóbbi húsz év tapasztalatainak és természetes eredménye az utóbbi nyolc év kormányzati tevékenységének.
A következőkben előbb ezt az új típusú politikát, majd az arra adott reakciókat vesszük szemügyre.
Szervilitás kizárva
Ez az új politikai stílus a cselekvés terén is megfigyelhető, ami elsősorban az új kormány prioritásaiban érhető tetten, ez utóbbiak pedig – a politikai kommunikációt és a szemantika tudatos használatát leszámítva – legjobban a meghozott döntéseken keresztül szemléltethetők. A parlament és a kormány eddigi lépései alapvetően két csoportra oszthatók: szimbolikus gesztusok, melyek az új stílust és azon gyakorlati döntések, amik az új rendszert hivatottak megalapozni.
Előbbiekhez tartoznak a kettős állampolgárságról, a nemzeti összetartozás napjáról született törvények, de ebbe a sorba illeszthetjük a nemzeti együttműködésről szóló nyilatkozat kifüggesztését előíró határozatot is vagy az új alkotmány megalkotásának előkészületeit. Ezen rendelkezések mindegyike azt a gyökeres politikai fordulatot jelképezi, hogy a kormányzat inkluzív, azaz egyesítő és nem exkluzív, azaz kirekesztő politikát kíván folytatni – politikai és társadalmi értelemben egyaránt.
A gyakorlati döntések a közép- és hosszú távú politika vonatkozásában bírnak jelentéssel, ahol kevésbé a gesztusok, sokkal inkább a szükségesség szempontjai érvényesülnek. Ezen lépések alapvetően két területen jelennek meg: az új rendszer strukturális alapjainak lefektetésében és az ehhez szükséges személycserékben, valamint az elkerülhetetlen pénzügyi/gazdasági vonatkozású intézkedések terén.
A strukturális változtatások közé sorolhatjuk a tág értelemben vett kormányzati rendszer átalakítását, például az önkormányzatok és az Országgyűlés létszámának csökkentését, a minisztériumi rendszer átrendezését, valamint az állam alá rendelt szervezetek irányítására vagy az általa felügyelt alrendszerek (lásd média) ellenőrzésére hivatott intézmények átalakítását. Az elmúlt két hónapban tapasztalt személyi változások mindennek értelemszerű velejárói, hiszen a korábbi kormányt kiszolgáló klientúra lojalitása, helyenként felkészültsége és szakértelme, néha pusztán a közeli (vagy távolabbi) múltba mutató szocializációja, vagy legrosszabb esetben akár az új rendszer, a társadalom vagy akár az ország iránti jó szándéka is megkérdőjelezhető. Ezen jellemzők egy része egyben a várt és elvárt elszámoltatás kezdete irányába mutat, noha erre vonatkozóan egyelőre kevés konkrét intézkedés történt, ami betudható annak, hogy a kormány az azonnali tűzoltás mellett az átvilágítás szakaszán sincs még túl.
A pénzügyi és gazdasági döntések ugyancsak az új (gazdaság)politikai stílus ismérveit hordozzák magukban – amelyek bizonyos esetekben egyben szimbolikus jelentőséggel is bírnak. Minthogy az új kormány ezen a területen (is) súlyos terhet – és nagymértékű függőséget – örökölt elődjétől, így kétségtelenül pengeélen táncolt, mikor a hazai kis- és középvállalkozások megerősítését, mint a remélt gazdasági növekedés motorját, valamint a külső tényezőktől – például az IMF-től vagy a neoliberálisan értelmezett piaci meghatározottságtól – való függés csökkentését tűzte zászlajára. (Utóbbit pozitívan megfogalmazva a nemzeti szuverenitás helyreállításaként is minősíthetjük.) A második Orbán-kormány ezen a területen ütközött eddig talán a legnagyobb ellenállásba, de az esetenkénti bel- és külföldi hisztériakeltés, lejárató kampány ellenére úgy tűnik, sikeresen találta meg az egyensúlyt a külső elvárások (sugallt vagy tényleges diktátumok) és saját programja (a nemzeti érdekek érvényesítése) között – egyfajta „add meg az Istennek, ami Istené és a császárnak, ami a császáré” politikát követve.
A jövendő rendszer új stílusa talán ezen a területen érhető leginkább tetten: az új kormány az előző kabinetek szervilis magatartásával talán a leginkább kontrasztban álló hozzáállást tanúsította, amikor határozott álláspontot foglalt el a Nemzetközi Valutaalappal szemben (nemet mert mondani!) vagy fogott hozzá a korábban érinthetetlennek tűnő pénzpiaci szereplők (bankok és hitelintézetek) közteherviselésbe történő bevonásához. Ez két, a magyarországi valóságban új, ámbátor ésszerű kormányzati viszonyulást mutat: egyrészt mindent és mindenkit a helyén kell kezelni (van, akivel szükséges; van, akivel érdemes; és van, akivel nem szükségeltetik tárgyalni), másrészt mindenki – beleértve a kormányt is – addig megy el, amíg engedik.
Szűk két hónap – követők és ellenzők
A cselekvésben megmutatkozó új politikai stílus áttekintését követően elkerülhetetlennek tűnik, hogy számba vegyük, vajon az ellenzék és a társadalom miként reagált az elmúlt két hónap történéseire. A kép meglehetősen vegyes – és az előző két évtizedben megszokottól nagyban el is tér, ezt talán az új rendszer puszta újdonsága hívta életre.
Az ellenzéki magatartás vizsgálatánál fontos újra leszögeznünk, hogy szinte valamennyi korábbi kormányhoz képest a jelenlegi Orbán-kabinet új világ-, politika- és rendszerszemléletet vezetett be azzal, hogy a kétharmados többség birtokában (sőt, annak ellenére) a nemzeti összefogás politikáját hirdette meg, azaz gyökeresen más kormányzati politikával van dolgunk. A választások egyben új összetételű Országgyűlést is hoztak, ahol két, eddig parlamenten kívüli (Jobbik, LMP) és egy, korábban kormányon és ellenzékben is jelentős (formális vagy informális) befolyáshoz szokott, mára erőtlenné züllött párt (MSZP) alkotja az ellenzéket. Az előbbi két párt különböző okoknál fogva idomult az új stílushoz, azaz már nem az utóbbi két évtizedben bevett, mindent elutasító ellenzéki politizálást folytatja, hanem bizonyos kérdésekben támogatóan, míg az esetek többségében elzárkózóan, mégis majdnem minden esetben konstruktívan viszonyul a kormánytöbbség indítványaihoz – nagyjából megvalósítva ezzel a hazánkban sokat hangoztatott, ám ritkán gyakorolt konstruktív ellenzékiséget. Ezzel szemben az intézményileg és ideológiailag egyaránt széteső, nihilista MSZP – az elemzés kedvéért a fukuyamai történelemszemléletet némileg átértelmezve – az elmúlt évtizedek történelmében ragadt, hiszen retorikájában és cselekvésében is úgy viselkedik, mintha egyedüli ellenzéki és még mindig meghatározó tényező volna, zsigerből visszautasítva szinte minden kormányoldali elképzelést. (Mi sem illusztrálja beszédesebben mindezt, mint Mesterházy Attila egyre gyakrabban tapasztalható hisztérikusnak tűnő viselkedése az ország házában.)
Az elmúlt két hónap után alapvetően pozitív társadalmi reakciókkal szembesülhetünk az új kormány tevékenységét illetően. A közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy a választók jól fogadták a különböző intézkedéseket, a kormánypártok támogatottsága nagyjából a korábbi szinten maradt. Ezt betudhatjuk annak is, hogy csupán két hónap választ el minket az új kormány beiktatásától, vagyis az eddig meghozott intézkedések tényleges hatásai ennyi idő alatt a hétköznapi ember szintjén még sem pozitívan, sem negatívan nem érzékelhetők. A szimbolikus gesztusok azonban szemmel láthatóan kedvező fogadtatásra találtak. Megállapíthatjuk, hogy a feszített ütemben meghozott döntések – a néha éles bel- és külföldi kritikazuhatag ellenére is – nem ingatták meg a társadalom bizalmát. És ami a legfontosabb: a társadalom által megadott bizalom kitartása tette lehetővé a rohamtempójú rendszerépítést!
Az elmúlt két hónapra visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a kormány megkezdte egy új rendszer alapjainak lerakását, amelyhez új politikai stílust társított. Ezt kétségtelenül az ország egyedi, korábban soha nem tapasztalt gazdasági és társadalmi körülményei, valamint a kétharmados parlamenti többség tette lehetővé, és egyben meg is követelte. Tetszik, nem tetszik, valóban forradalom történt.
Akiknek nem tetszik, azok tudják a legjobban, hogy így van. A kutyák ugatnak, a karaván halad.

A szerző politológus