Várakozások és csalódások

Van, aki várakozva, van, aki csalódottan figyeli nem egészen két hónappal a jobboldali kormány megalakulása után a kulturális élet irányításában zajló eseményeket. Alkalmat adott a gyanakvásra, hogy a területet a Nemzeti Erőforrás Minisztériumába sorolták be, vagyis hogy az amúgy is mindig panaszokkal teli, szegény kulturális élet kénytelen lesz további megszorítások elé nézni. Így lett. Zárolásokról szólnak a hírek, és lehet, hogy a zárolás tényleg fedőnév, és elvonás lesz a vége. Üres a kassza, mondja az új kormány, a kulturális kassza meg már régóta az, a hírek szerint a Művészetek Palotája hitelrészleteinek a fizetése gyakorlatilag el is viszi a keretet. Szocialista PPP-konstrukció.
Nemhogy száz, de jó, ha ötven nap telt el a kormány felállása óta, és a magyar szellemi élet úgy viselkedik, mintha örök idők óta az újak ültek volna a minisztériumokban, kuratóriumokban, igazgatói székekben. Normális országban, kormányváltás ide vagy oda, persze ez is lenne a normális, vagyis hogy azok a dolgok, amelyek nem politikafüggők, mennek tovább a maguk útján. Más kérdés, hogy a művészeti élet politikafüggő-e.
Csáki Judit a Klubrádió Hatos című műsorában úgy tesz, mintha nem az lenne, miközben nyilvánvaló a számára is, hogy az. Művészeti életről beszéltünk, és nem művészi értékekről. Az egyikben emberek mozognak, a másikban értékek. Ilyen kicsi országban, ilyen szűk körű művészeti-kulturális értelmiséggel e kettőt nem lehet egymástól elválasztani. Sem az ízlésbeli kérdésekben, sem a személyi összetételben. És nyilvánvaló, hogy rendet csak akkor lehet tenni, ha nem az lesz az első szempont, hogy ki csinálta, hanem hogy milyen.
De van itt még számtalan más baj is. A kulturális-művészeti életbe öntött milliárdok rosszul oszlanak el, a legtöbbnek épp annyi jut, amennyi meghalni sok, élni kevés, ezenközben e pénzek nem kis része lojalitásvásárlásra megy el. Továbbá: felépültek olyan, hivatalosan nem közpénzből működő rendszerek, nagy társulatok, amelyek mind méretük, mint antipiaci viselkedésük miatt állandó állami szponzorációra szorulnak, sőt erre is terveznek. De mi mást tehetnek egy országban, amelyikben nincs mecénási kultúra és kör.
Egyszóval nincs irigylésre méltó helyzetben, aki neki akar látni a helyzet rendezéséhez. Csáki Judit kulturális, pontosabban színházi újságíró, ismerősen mozgott a struktúrákban, de az újak még őt, a rutinosat is összezavarják. Megkérdezi Szőcs Gézát a Szülőföld Alap pénzeinek a sorsáról, a kulturális államtitkár válaszol is rá, miközben az alap már Semjén Zsolthoz és a közigazgatási minisztériumhoz tartozik. Megkérdezi Bozsik Yvettet, mit szól hozzá, hogy társulata az elnyert pályázati pénznek csak a hetven százalékát kapja (ez most a kulturális életben a jó hír). A táncos mindezt egyenes adásban hallja, és néhány panaszszón kívül másra nem futhatja neki.
Nagy a zavar tehát, és aligha az új kormány intézkedéseinek a támadása a megoldása e helyzet tisztázásának. Aligha érdeke a többségnek a magyar szellemi-kulturális életben, hogy minden maradjon a régiben. Új garnitúra, új kormány, új szempontok sora. Reméljük, hogy nemsokára ezek is láthatóvá válnak. És akkor remélhetőleg Csáki Judit is megnyugodhat.
(Hatos, Klubrádió.)