A depresszió diszkrét bája

Most, hogy folyton a hungaricumokról folyik a vita, javasolnám, hogy vegyük fel a magyar brandek közé a teljes kiábrándultságot sugárzó budapesti artgiccset, ebben ugyanis nagyon erősek vagyunk.
A mai magyar szerzői filmre keresem most a jelzőket. Mélabús? Túl enyhe. A búskomor jobb, sötétebb. De a hangulatfestés kevés: a művésztársadalom bipoláris zavarának hosszú, depressziós szakaszában járunk, mély, nyakig érő és sötét ingoványban, ami ugyan nekünk nem jó, de az európai műértő közönség állítólag szereti. Jól áll nekünk a szuicid hajlam, ettől vagyunk egzotikusak, eladhatók, ez a márkavédjegyünk. Elborít minket az önsajnálat, mint Bodor Ádám Bogdanska Dolináját a szemét az Érsek látogatásában. Ez kérem maga a csömör, motivációt, inspirációt, teremtő kreativitást a magyar filmművésztől ne tessünk számon kérni, ő eleve arra büszke, hogy csömörös.
Mundruczó Kornél Cannes-ban debütált új filmje amúgy nem esik messze Bodor Ádám irodalmi látomásaitól, ez a kelet-európai spleen, a „minden egész eltörött” ismerős realitása. A Duna-delta hihetetlenül erős balladai közegét most a pesti belvárosra, azon belül is egy málladozó, dohos, galambszürke bérházra cserélte Mundruczó, itt, a hólepte gangon forog az ő Frankenstein-parafrázisa. A teremtő itt egy filmrendező (film a filmben), akit Mundruczó maga alakít (rendező a rendezőben), a szörnyszülött pedig a gyermeke, akit húsz éve nem látott, s aki most – váratlanul, de annál nagyobb lendülettel – betoppan az életébe. Első látásra kusza a szövet, a Frankenstein-átiratot a rendező önreflexióival, filmszakmai és magánéleti utalásaival fűszerezi. A főszerepet játszó amatőr páros, a film azonos című színdarabváltozatából ismert Frecska Rudolf és Csíkos Kitty komplementerarca, hideg-meleg, zord-bájos csiszolatlansága a Szelíd teremtés igazi erénye, Frecska szimpla jelenléte nagyobb feszültséggel tölti meg a filmet, mint bármilyen más hatásfokozó. Ő alakítja a filmbeli rendező elhagyott fiát. Szeretetéhes és könyörtelen, nagy szívű szörny, szeplőtlen gyilkos. Devianciájának nem az okait tárja fel a film, inkább a fiát árvaságra kárhoztató apa, anya szerepét és felelősségét keresi. A Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv ’itt és most’ film, Tarr Béla-i lassúságú lélektani dráma, amelyben a szörnygyermek gyilkosságai nem thrillerbe illő jelenetekként sorjáznak, inkább afféle törvényszerűségként, kijelentő módban, csendben esnek meg.
Mundruczó lassúsága, minimalizmusa a Deltában még nem volt zavaró, a Szelíd teremtésben viszont már olykor maníros, vontatott. S csak úgy, mint a Delta falubeli jeleneteiben, itt is izzasztók a dialógok, ez a dekára kimért precízség a már említett Bodor Ádámnak megy, de Mundruczónak (és a társszerző Bíró Yvette-nek) nem annyira. Monori Lili, a kárhozatra ítélt anya ugyanazt hozza, amit már a Deltában is, a jól megrajzolt, erősen barázdált, két végén égetett aszszonyt, akit előbb vagy utóbb úgyis egy agresszív férfi taszít a sírba.
Ezúttal maga Frankenstein teszi meg, nyilván véletlenül. Ez a szörny bájosan deviáns: csak szeretni akar, de Süsü szegény: otrombán mozog. Ahol ölel, ott vér folyik. Ahol szeretetért koldul, ott gyűlölet terem. A kamaradrámai díszletek a film végén tágulnak ki, Mundruczó Frankensteinjét a végtelen tiroli havasokba menekíti a teremtője. A tékozló fiút a tékozló apa.
A nézőben ekkor már a bárányhimlő viszketegségével jelentkezik a kapaszkodók iránti vágy. Hogy hátha kiderül az ég. Hogy hátha kiderül, minderre miért volt szükség. Hogy hátha nem minden eleve rossz, csak bennünk romlott el valami, de még megtalálhatjuk a helyes ösvényt. Hogy Mundruczó, a magyar kultúra egyik felkentje csak-csak kínál valami megoldást, kulcsot, képletet az élethez.
De nem. Csak a hó és a csömör. Mögöttünk hullahegyek, előttünk antidepresszánsok. Tessenek szívesek arrábállni, nincs itt semmi látnivaló, kérem.
(Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv, színes, magyar–német– osztrák játékfilm, 105 perc, 2010. Rendező: Mundruczó Kornél. Forgalmazó: Szuez Film Kft.)