Torockón 1940. szeptember elsejének hajnalán a napot még eltakarta a Székely-kő hatalmas tömbje, mégis a falu egész lakossága az unitárius iskola egyetlen tantermében szorongott. Az ablakok zsalugátereit szorosan bezárták, hogy a gyűlésről még fénycsík se árulkodjon a község román csendőrének vagy jegyzőjének. A tanító, Kálmán bácsi bekapcsolta az özönvíz előtti csöves „világvevőt”, s a lassan életre kelő készüléket a tiltott hullámhosszra állította át. Reggel hat órakor megreccsent a hangszóró: „Figyelem! Itt Budapest 1! Híreket mondunk. Tegnap a bécsi Belvedere palotában Németország és Olaszország döntőbíráskodása nyomán megszületett az új magyar–román határvonal. … Az új határ a következő nyomvonalon húzódik…”
Az öreg tanító reszkető kézzel fogta meg a vastag fekete postairónt, és kezdte megrajzolni a határt az iskola Nagy-Romániát ábrázoló falitérképén. A jelenlévők minden egyes centimétert feszült figyelemmel követtek, s csak időnként szakadtak fel az elfojtott sóhajtások. Amikor bemondták: „Bánffyhunyadtól délre, Kalotaszentkirály alatt, a község határában”, valaki megszólalt: „Kolozsvár is a mienk lesz!”, de a többiek lepisszegték. A ceruza pedig haladt tovább keletnek: már elhagyta Gyalut, Szászfenest, és közeledett Kolozsvár felé. És akkor elhangzott: a határ tovább folytatódik Kolozsvár alatt, Györgyfalva felett… A tanító kezéből koppanva hullott ki az irón. Egy pillanatnyi döbbent csend után zokogásban tört ki az iskolában összegyűlt nép. Torockó s vele együtt a szomszéd falvak magyarsága a döntés nyomán Romániában maradt. 1990-ben e sorok írójának az akkori időkről mesélve mondta el egy Torockóról elszármazott idős asszony, Varga Kati néni: „Édesapámat sírni nem láttam sosem, még édesanyám temetésén sem; de aznap egész reggel hullottak a könnyei.”
S hullottak a könnyek másutt is Észak-Erdély városaiban és falvaiban. A hírre, hogy Nagyvárad, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Máramarossziget, Nagybánya sok más kisebb-nagyobb településsel és a Székelyföld egészével együtt – huszonkét év várakozása, reménysége, egymás gondosan titkolt biztatása és annyi elcsüggedés után – újra Magyarországhoz tartozik, euforikus hangulatot keltett a magyar lakosságban. A falvak határában egymás után épültek meg a bevonulókat váró díszkapuk, pedig a román hatalom még napokig a helyén maradt, és csendőrei durván verték szét az ünneplőket.
A Magyarországnak ítélt terület román lakossága döbbenten állt az események előtt. A bukaresti rádió szeptember első napján csak katonaindulókat és népzenét sugárzott, s csak nagy sokára adott hírt a terület elvesztéséről. A zavarodottság érthető volt: huszonkét évig volt kiírva minden tanterem falára, minden községházára és más hivatalos helyiségre: „Nici o brazdă!”, azaz „egy barázdát sem”, annyit sem adunk vissza! A könyvesboltok kirakatait pedig az „igazi” Nagy-Románia-, „România Mare”-térképek ékesítették a Tiszával mint határfolyóval és Debrecennel mint román várossal… És oly közel volt még június vége, amikor a román királyi hadsereg, a nemzet büszkesége lehajtott fejjel, egyetlen puskalövés nélkül volt kénytelen kisomfordálni a Moszkvának átadott Besszarábiából, amelyet Bukarest szerint „ősi jussként” birtokolt Románia az első világháború vége óta. Nem csoda hát a zavar és pánik, amely Észak-Erdély románságát elfogta. A diákok közül sokan ellenálláson törték a fejüket, a hivatalnokok, vasutasok kétségbeesetten csomagoltak, készültek a menekülésre éppúgy, mint 1918–20-ban egykori magyar kollégáik. S mint elődeik közül sokan huszonkét évvel korábban, most is számosan a szülőföldjüket készültek odahagyni. Voltak azonban, akik maradni akartak. Főleg az idősek fogadták higgadtan az újabb hatalomváltozást, akik a magyar uralmat nem a tankönyvekből, nem propagandakiadványokból ismerték, hanem saját tapasztalataikból. Sokan közülük ráadásul megkönnyebbülten sóhajtottak fel: „Legalább háború nem lesz…”
Az év nyarán ugyanis a magyar–román határon két állig felfegyverzett, mozgósított hadsereg nézett egymással farkasszemet. 1938, a Felvidék magyarlakta déli sávjának visszacsatolása és az 1939-es kárpátaljai bevonulás óta a budapesti politika szemében egyáltalán nem tűnt lehetetlennek a határrevízió folytatása Erdély irányában. Az újabb magyarlakta területek fegyveres visszaszerzése útjában azonban a román hadsereg állott. Bukarest nem számíthatott ugyan egykori kisantantbeli szövetségeseire – Csehszlovákia helyén már az első önálló Szlovákia és a Cseh–Morva Protektorátus volt, Jugoszlávia pedig hajlott a semlegességre egy esetleges magyar–román konfliktus esetén –, ám II. Károly király hadserege még így is jelentősebb nehézfegyverzettel, légierővel, páncélosokkal rendelkezett, mint a trianoni korlátozásoktól éppcsak hogy megszabadult honvédség. Magyar katonai szakértők is figyelmeztettek rá, hogy hiába a magyar csapatok fegyelmezettsége, lelkesedése és sokkal jobb kiképzése, az erőfölény és a határ mentén kiépített román erődöv miatt csak északról kecsegtethetne némi eredménnyel egy esetleges támadás, de néhány tíz vagy száz kilométeres előrehaladás után az is elakadna.
A háborús fenyegetőzés Budapest és Bukarest részéről emiatt nem tényleges készülődést jelentett, hanem sokkal inkább a térségben érdekelt két nagyhatalom, Németország és Olaszország meggyőzését szolgálta. Hitler elsőrendű célja a béke megőrzése volt, mert a háború folytatásához égető szüksége volt az Alföld búzájára és Románia olajára. Nem csoda hát, hogy mindkét szemben álló fél Berlinre tekintett: hol ígérettel, hol a háborúval fenyegetve igyekeztek a maguk oldalára állítani a németeket, de a magyar külügy Londonban, a román diplomácia pedig a régi és legfőbb szövetségesének számító Párizsban is támogatást keresett.
Románia 1939 nyarától egyre inkább fenyegetve érezte magát. A Molotov–Ribbentrop-paktum a Magyarország mellett legfőbb ellenségnek tekintett Szovjetunió megerősödését hozta magával, Németország pedig a következő év első hónapjaiban a román olajmezők megszállására készült a szállítások akadozása miatt. A katasztrófa azonban 1940. június végén ütött be Bukarest számára: 20-án Franciaország kapitulált, 26-án pedig Moszkva 24 órát adott az egykor a cári Oroszország részét képező Besszarábia kiürítésére (amelyhez Sztálin „kárpótlásul” a 22 éves román uralomért Észak-Bukovinát is hozzácsapta). II. Károly királynak és kormányának nem maradt más választása, mint hogy felmondja a Románia nyugati határaira vonatkozó angol–francia garanciát, és az ország sorsát Rómára, illetve főleg a sikerei teljében lévő Berlinre bízza. Onnan viszont egyértelmű, utasításszámba vehető „jó tanács” érkezett: Bukarestnek Magyarországgal kell megegyeznie éspedig minél gyorsabban.
A tárgyalásokra végül Szörényvárott, román nevén Turnu Severinben került sor. Nem érdemes hosszan felsorolni azokat a terveket és javaslatokat, amelyeket a magyar főtárgyaló, Hory András és a román Valeriu Pop magukkal vittek. Két közös pontjuk mégis volt az elképzeléseknek: egyikük sem számolt a teljes Erdély megszerzésével, illetve elvesztésével – és mindegyik elfogadhatatlan volt a másik fél számára.
Miközben a két tárgyaló delegáció eredménytelenül próbálta meggyőzni egymást, mindkét országban pattanásig feszült a helyzet. Bukarestben a koronatanácson Nicolae Iorga történész-politikus – képe ma az egylejest díszíti – a béke érdekében kisebb határ menti területek mellett még a Székelyföldről is hajlandó lett volna lemondani, azt hangoztatva, hogy a székelyek ostobaságuk miatt sohasem tehetők románná… Vele szemben Gheorghe Mihai tábornok a fegyveres védekezés mellett érvelt. Magyarországon is hasonló volt a megosztottság: a honvédséget Werth Henrik vezérkari főnök utasította ugyan, hogy készüljön fel az augusztus 28-i támadásra, de Teleki Pál miniszterelnök nem bízott a sikerben. Végül Teleki egy nappal a tervezett támadás előtt szabályosan megzsarolta Hitlert, aki kelletlenül és dühösen, több német terv egyesítésével húzta meg végül a határvonalat.
A nemzetközi jogban megszokott döntőbírósági ítéletre formailag augusztus 30-án került sor Bécsben, miután Bukarest és kis idővel később Budapest is beleegyezett az elfogadásába (igaz, Budapest előzetesen kikötötte: csak akkor nyugszik bele a területmegosztásba, ha a Székelyföld Magyarországhoz kerül). A németeknek érezhetően nem tetszett a kényelmetlen szerep. Csáky István magyar és Mihail Manoilescu román külügyminisztert is szemrehányások özönével fogadták. Előbbinek Magyarország „hálátlanságát” rótták fel, amiért nem segített Lengyelország lerohanásában, jóllehet a Felvidék visszacsatolását – Berlin szerint – csak Németországnak köszönhette. Románia bűne pedig állhatatlansága volt, valamint az, hogy az utolsó pillanatig taktikázott az angol–francia szövetség felmondásával. A barátságtalan fogadtatás után ült össze a német–olasz vegyes bizottság, majd nyilvánosságra hozta: Magyarország 43 492 négyzetkilométer területet és 2 577 260 lakost kap vissza; ebből az 1930-as népszámláson 1 166 802 román ajkúnak vallotta magát.
A döntés kihirdetése után a román delegáción a teljes zavarodottság lett úrrá: Manoilescu külügyminiszter elájult, a küldöttség többi tagja pedig rémülten és tanácstalanul hívta telefonon az eredményt váró koronatanácsot. Végül a német fél megelégelte az időhúzást, és öt percet adott a románoknak az egyezmény aláírására. A közben magához térített Manoilescu egy utolsó kétségbeesett trükkel próbálkozott: követtársa, Valeriu Pop nélkül, egyedül írta alá a dokumentumot, hogy majd emiatt annak érvénytelenségére hivatkozhassanak.
Néhány nappal később, szeptember ötödikén hajnalban az első magyar csapatok átlépték a huszonkét évvel azelőtt megvont és immár semmis határvonalat. Útjukat virágeső kísérte a magyarlakta falvakban, városokban. Észak-Erdély román falvai azonban ellenségesen hallgattak. Több helyütt kisebb-nagyobb összecsapások törtek ki. Ipp, Ördögkút, Felsőkaznacs vagy Omboztelke neve azóta gyakorta előfordul a román propagandairodalomban, az összesen talán száz román áldozatot követelő történések okaira azonban valószínűleg már sosem derül fény.
A magyar katonaság bevonulása, az ünnepnapok elmúlta után nehezen indult meg az élet Észak-Erdélyben. Az új határvonal gazdasági kapcsolatok sorát vágta el: a Székelyföldnek például évekig nem volt közvetlen vasúti kapcsolata Erdély többi részével. Az anyaország népe ugyan nagylelkű gyűjtésbe fogott a visszacsatolt területek megsegítésére, de ez egyszeri akció volt, és nem sokáig éreztette a hatását. Ráadásul Dél-Erdélyből megindult a magyar menekülők áradata. Ki a román hatóságok terrorja miatt, ki a jobb élet reményében indult Magyarország felé. Közben északról románok ezrei mentek át Romániába hasonló okok miatt. A két ország hatóságai a másik fél valós vagy vélt túlkapásait a következő négy évben rendre a területükön élő kisebbség tagjain torolták meg. Nem volt közömbös az sem, hogy a Német Birodalom a következő hónapokban, években folyamatosan zsarolta mindkét országot a döntés megváltoztatásának vagy éppen érintetlenül hagyásának ígéretével.
Észak-Erdélyben nem tartott sokáig a magyar uralom. A Székelyföldön a mai napig is „kicsi magyar időként” emlegetik, hiszen alig több, mint négy évvel a második bécsi döntés után a szovjet és az oldalára átállt román katonaság elfoglalta a területet. Sok erdélyi magyarnak mégis a reménységet, a ritkán megélt boldogságot jelentette, amiről a nagybányai katolikus temető egyik sírkeresztjének a felirata is árulkodik: „K. Imre, szül. 1912, megh. 1991; élt négy évet”…
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péterék közleményt adtak ki
