A kortárs magyar kárpitművészet meghatározó jelentőségű képviselőjének a művei elsősorban azt a kérdést vetik föl, hogy valóban húzható-e merev határ az úgynevezett kísérleti textil időszaka és a kortárs magyar textilművészet legutóbbi időszaka között, hogy a hatvanas-hetvenes évek újításai beépülhetnek-e a közfelfogás szerint a tradicionális műfajok közé sorolt kárpitművészetbe, olyannyira, hogy bizonyos pontokon maga a kárpit is a művészi kísérletezés terepévé válik a „grand art” és az „iparművészet” között. Az Erdős Renée Házban rendezett kiállítás ebből a szempontból azért is különösen izgalmas, mert a közismert kárpitok mellett szerepel egyrészt néhány kevésbé ismert munka, másrészt, nyilván az intim hangulatú terek adottságait kihasználva, a tárlat a szövött alkotások mellett a szokásosnál több rajzot prezentál, amelyek révén figyelemmel kísérhetjük az alkotás folyamatát, az első képi gondolat megszületésétől az elkészült textilig, például a Gyűrődés című munka különböző változatainál vagy a Szorításnál, amelynek két évvel ezelőtti változata a textil formálásának a folyamatát a műbe szőtt nemzeti színekkel a közösség, a nemzet sorsával állítja párhuzamba.
Kiállítása első termében jól érzékelteti ezt az Ablakok I–II. és az Anyaság című művek együttese. Mindegyik az 1983–93 közötti évtizedben készült, a svájci tartózkodás elejéről származik, amikor megnövekedett az önvizsgálat szerepe, ugyanakkor megváltoztak az élet, a szabadság dimenziói. Az Anyaság című 1986-os mű, amely nemcsak ezen a korszakon belül, de az életmű egészét tekintve is kiemelkedő jelentőségűnek mondható, a textilről, az emberi alakot fölvevő s azt hangsúlyozó ruhaformáról beszél, miközben egy felnőtt ruhába illesztett, azzal mintegy eggyé váló babainggel jelzi az új életet.
Polgár egyik legkorábbi sikere volt a Katonatakaró (1980), amelynek golyó sértette durva felületében egy egész sorsdráma rejlik. Az emberhez legközelebb álló anyag, a textília, a textillel együtt megjelenő állati bőr, prém, a Ködmön (1984) éppen úgy egész univerzumot rejthet magába, mint a Triptichon (1993), amelynek kiterített felületén a békés pannon táj jelenik meg. A Vándortarisznya (1985), a Relatív szabadság (1987), az Esernyő (1994) a térbeli elmozdulások, a szellemi mozgások, a szabadság és a bezártság viszonyait boncolgatja, mint a téma egyik legösszetettebb megfogalmazása, a Szabadság (1999), amely áttételesen, de félre nem érthetően megidézi az 1956-os forradalom drámáját. Az életmű egyik legfontosabb darabja, a Himnusz, amely 1996-ban a Sándor-palotában a Szövött himnuszok című csoportos kiállításon került először közönség elé. Az előteret terítővel letakart asztal foglalja el, amelyre a Kárpát-medencei táj vetül rá, míg az asztal mögötti táj s a benne megjelenő magányos emberek a létezésnek azt az állapotát vizionálják, amelynek feloldására, megszüntetésére kér a Himnuszból idézett sor: „Szánd meg Isten a magyart”. A kárpit jobb felső sarkában diadalkapu-motívum, a másikban a felületbe szőtt selyem, aranyszálak ragyogásából kialakuló fény jelzi, hogy a kérés meghallgatásra talál.
(Polgár Rózsa kárpitművész kiállítása, Erdős Renée Ház, szeptember 19-ig.)
origo.hu
„Én adtam életet a kisfiunknak, de a férjem mentette meg”
