Talán nem túlzás, hogy a földkerekség leglelkesebb, legodaadóbb pólósközönsége a magyar. Ám a margitszigeti vagy éppen hódmezővásárhelyi szurkolót csupán a csapata iránti rajongás fűti, a délszláv vetélkedésben viszont nem ez az uralkodó elem. Ha a zágrábiakat a tegnapi első elődöntő kapcsán ama elméleti választás elé állították volna, hogy inkább mindkét alakulat nyerjen, vagy mindkettő kapjon ki, sokan talán utóbbi mellett voksolnak, mert a szerbek bukása még mindig mindennél kedvesebb. A Száva parti Mladost-uszodában ezért egyre teltek és teltek az egyéb meccseken oly bántóan foghíjas tribünök. A hangszóró rockos, népies dalokat harsogott, a publikum a tavalyi férfi kézilabda vb-n megcsodált módon egy ütemre énekelt és lélegzett. Otthon az ilyesmire egyesek azt mondják, magyarkodás, de errefelé a horvátkodás kifejezés ismeretlen és értelmezhetetlen.
Az etnográfiához képest a vízilabda összes anomáliájával, játékvezetői fondorlatával együtt egzakt tudomány. Kemény Dénes magyar szövetségi kapitány azon tétele például, hogy a délszlávok, mentális tartásuknak köszönhetően, a pillanatnyi eredménytől függetlenül gépiesen képesek hozni saját stílusukat, ismét beigazolódott. Hiába vezettek a horvátok többször is két góllal, hiába kívánta diadalukat a közakarat, a szerbek rendre utolérték őket. Egészen addig, míg a hazaiak öt másodperccel a duda előtt jogos ötméterest kaptak, és azt Miho Boskovic bevágta, a vége 10-9. Lám, a nap első magyar sikereként a Vasas új szerzeménye lőtte fináléba a társait.
Ennél persze többre vágytunk, különösen, miután az olaszok legnevesebb játékosa, Felugo kéztörést szenvedett. Bár ettől még hiba lett volna túlzottan megkönnyebbülnünk. Egyrészt a derék Maurizio azért nem az a szint, akitől önmagában rettegni kellene, másrészt pontosan tudtuk, hogy a csata végkifejletét inkább a mieink határozzák meg; ha jók, Felugo ide vagy oda, úgyis győznek, ha nem, nélküle sem fognak.
A délutáni őrület estére tovatűnt, a helyi drukkerekkel együtt. Az Eb második elődöntőjére, a harmadik évezred háromszoros olimpiai bajnokára az érintetteken kívül senki rá sem hederített. Bizony ez is szomorú sportági sajátosság.
A magyar táborral szerencsére nem volt hiba, jó kétszázan üvöltöttek és doboltak, egy kezdőhetesnyi figura pedig pólósapkában, félmeztelenül dacolt a hűvös déli széllel. A parton olasznak hírét-hamvát sem láttuk, de a meccset természetesen a vízben kellett hozni. Csakhogy gólok nélkül ez bajos, és az első negyedben Tempesti védte Biros büntetőjét, a fórok sem találtak be, odaát viszont Szécsi benézte Figlioli ejtését, és ennyivel meg se úsztuk. 0-2-nél, majdnem tíz perc elteltével Varga Dániel végre felavatta Tempestit, aztán Madaras is bepüfölt kettőt Pro Recco-beli klubtársának, de a balkezes Gallo is kétszer gyömöszölte a labdát a rövid alsóba, félidőben 4-3-as hátrányt rögzítettünk. Ami önmagában kezelhető, mint ahogyan az ellenfél is annak tűnt. No de a vízilabda nem tenisz, ahol elegendő lehet, ha az erősebb 0:6, 0:6, 0:5, semmi negyvennél észhez tér, akár onnan is fordíthat.
Csapatsportokban azonban az idő alapvető tényező, és e felismerés három periódus elteltével, 6-8-nál is váratott magára. Mert ugyan Kis Gábor pazar csavarja után Madaras harmadszor is beköszönt, de hátul a blokkok és a kapusbravúrok is hiányoztak. Nagy Viktor okkal váltotta a kilenc löketből hármat hárító Szécsit, de ő sem remekelt, és ezt a partit hátulról már nem lehetett megfordítani. Hát még, hogy elöl Tempesti Varga Dénes ötméteresét is kiütötte. Ha mindehhez hozzávesszük a gyenge emberelőnyös támadásokat és a még gyengébb emberhátrányos védekezéseket, nem marad játékelem, amellyel nyerhettünk volna. A 10-8-as vereség ténye és módja egyaránt keserves, legyen is bármennyire átmeneti és ingatag a csapatunk. Mert ugyanezen jelzők a finalista olaszokra is érvényesek. Kemény Dénes nem is keresett mentségeket, így értékelt: „Azt kértem, bátran és okosan játszszunk. A bátorsággal nem volt hiba, de a higgadtsággal igen. Roszszul kezdtünk, ez rányomta a bélyegét a folytatásra, abszolút rajtunk múlott, hogy így alakult.” A győztesek mestere, Alessandro Campagna szerint azért nem egészen: „Mindenféle tehertől mentesen, felszabadultan, de ettől még nagyon fegyelmezetten és összeszedetten pólóztunk. Számomra egyáltalán nem olyan nagy meglepetés, hogy döntőbe jutottunk.”
Ezért szicíliai Campagna. Mert nem elég, hogy fiai belénk döfték a kést, ő még meg is forgatta.
origo.hu
Így menekült a lopott dolgokkal, nyitott csomagtartóval - videó
