Budapest–Rédics-távolság 250 kilométer, a fővárosból nem nagy ördöngösség időre megérkezni a dél-zalai, határ menti faluba. Nekem mégsem sikerült. Már az autópálya végének közelében jártam, amikor a kocsi egyik túlkoros gumiabroncsa nem bírta tovább a terhelést, elszakadt benne egy acélszál. Értesíteni kellett az elfoglalt plébánost a várható késésről.
– Semmi baj – mondta a telefonba készségesen Lendvai Zoltán –, máris szólok a szerelőnek.
Mire a faluba értem, már vártak is. A plébánost a szó szoros értelmében mindenki ismeri Rédicsen, valósággal a tenyerükön hordozzák az emberek. Ahogy a plébániától a szerelőműhelyig lassan végighajtottunk a főutcán, a főtisztelendő kivétel nélkül valamennyi szembejövővel váltott néhány személyes szót. A szeretet érezhetően kölcsönös. Jó ajánlólevelet jelentett az autószerelőnél az ismeretsége.
A tetemes késés után a felújított parókia egyik hűvös szobájában ültünk le beszélgetni. Igazi vidéki paplak, ahol az udvaron borjú nagyságú és szelídségű kutya ugrálja körül a látogatót, az udvar végében néhány bárány béget a kapun belépőre. „Biofűnyíró – mondja mosolyogva Lendvai Zoltán. – Sajnos a csalánt és a gyomot nem legelik le.” Egyszerű, de több száz éves épület a plébániáé, amelyben a sok emberöltőnyi lelkipásztori hivatal néhány régi tárgya is helyet kapott. A bejáratnak támasztva áll az immár milliók által ismert ütött-kopott gördeszka, alján II. János Pál jelmondata: Totus tuus – egészen a tied. De ez a mondat nem a gördeszkának a tulajdonosa iránti „elkötelezettségét” szimbolizálja, hanem a plébános Szűz Mária-tiszteletét.
A negyvenes éveinek közepén járó, mosolygós lelkipásztor előbb hellyel, majd itallal kínál. Nem nehéz elkezdeni a beszélgetést. Néhány mondat alatt kiderül az is, hogy a hirtelen jött világhír legföljebb díszlet lehet, a lényeg nem ez, hanem a lelkipásztori munka. A kérdés ennek ellenére nagyon is kézenfekvő: hogyan lesz felszentelt pap valakiből, akit akrobatikus ügyessége, komoly fizikai kitartása és jó kondíciója inkább sportolói hivatásra sarkallna?
– Középiskola elején nem akartam pap lenni, házaséletre készültem – magyarázza Lendvai Zoltán. – De annyira megragadott a ferences szerzetes papok élete, annyira felnéztem rájuk, annyira komolyan vettem, amit mondtak nekünk, hogy végül másként döntöttem. Szíven ütött, amikor egyik tanárunk arról beszélt, hogy a pályaválasztás nem kívánságműsor, nem személyes vágyaink beteljesítése, hanem meg kell kérdezni Jézustól, mi a terve velünk. Így aztán a diákkápolnában csöndes délutánokon én is elkezdtem kérdezgetni. Először még így: Jézus, ugye nem az a terved, hogy én pap legyek? Ám a szívem mélyén egyre jobban éreztem, hogy de bizony. Több év alatt értem meg annyira, hogy elfogadjam ezt a hívást. Persze sok gyereket a plébánosa már eleve azért küldött az esztergomi ferences gimnáziumba, mert észrevették bennük a papi hivatás iránt ébredező érdeklődést, én viszont nagyon jól emlékszem arra, hogy amikor a családunk pap barátja, Ambrus Máté Esztergomba küldött, tizennégy évesen kerek perec megmondtam neki, hogy csak akkor megyek oda, ha nem kell papnak lennem. Nagydarab, százkilós ember volt, ráütött a térdére, és jóízűen nevetett: ki mondta azt a butaságot, hogy neked papnak kell lenned? Papok tanítanak majd, de attól még lehetsz mérnök, orvos, vegyész, bármi. Én elsősorban sebész szerettem volna lenni, ez volt a gyerekkori álmom.
Mint mondja, a rendszerváltás előtt csak az lehetett ferences szerzetes, aki vállalta, hogy tanár is lesz, hiszen a kommunista állam ezzel a feltétellel engedélyezte a három férfi szerzetesrend működését. Lendvai Zoltán viszont nem akart „csak” gyerekek között, kollégiumban élni. Ez meg kifejezetten a sors iróniája vagy a gondviselés mosolya. Hiszen a legnagyobb lelkipásztori sikerek – és a hirtelen jött világhír – épp az ifjúsággal való eredményes foglalkozásnak köszönhetők. Aligha van olyan lelkipásztor az országban, aki ne játszana, focizna, csocsózna, kirándulna a hittanosaival, hiszen az együttlétek nyithatják meg a gyerekeket a hitoktatás felé. Az ügyességi játékokhoz és a sporthoz viszont nem elég a jó szándék, ide bizony némi gyakorlat is szükséges. A gördeszkázás elsajátítását például valószínűleg nem lehet negyvenévesen elkezdeni.
– Gimnáziumban komolyan sportoltam – magyarázza a rédicsi plébános. – Tagja lettem a Kékessy Tibor által vezetett, messze földön híres iskolai szertornacsapatnak. A gördeszka a nyolcvanas évek elején nálunk még újdonságnak számított, én egy osztálytársamtól kaptam kölcsön, azzal gyakoroltam az iskola udvarán, majd kint a városban is. Esztergomban a bazilikától egészen az iskoláig gördeszkáztunk néhány osztálytársammal az akkor még gyérebb autóforgalomban, az úttesten kerülgetve a járműveket.
Lendvai Zoltán, amerre csak megfordul gyerekek között, szívesen megmutatja, hogyan kell irányítani a deszkát. Híveitől azt is megtudom, hogy nemcsak otthon és az általa ellátott tizenkét faluban tanítgatja a „tudományát”, hanem ahol csak fiatalokkal találkozik. Ha Olaszországban vagy Lengyelországban egy-egy plébániai zarándoklat során utcán játszó gyerekeket lát, odalép hozzájuk, kölcsönkéri a deszkájukat, és mutat egy-két lélegzetelállító trükköt. A siker persze sose marad el: viszonylag ritkán lehet deszkán gördülő reverendás papot látni.
– Sok pap testvérem nem is gondolná, milyen fontos a reverenda viselése – magyarázza Lendvai Zoltán. – Kispapként megdöbbentett, hogy társaim közül nagyon kevesen hordták az utcán. Eleinte én is csak házon belül, a szemináriumban vettem föl. Egy alkalommal másik szemináriumból látogatók jöttek hozzánk Győrbe, és reverendában sétáltak az utcán. Megkérdeztem tőlük, miért teszik ezt, nem feltűnősködés-e, ha így jelennek meg az utca forgatagában. És akkor elmondták, hogy Szent Ferenc is „egész testtel” prédikált, a reverenda viselése bizony tanúságtétel. Azóta, ha csak lehet, én is reverendában vagyok. 1987–88-ban sokaknak könny szökött a szemükbe, amikor megláttak. Hogy ezt is megérhették negyven év kommunizmus után. Másokból, akik haragban vannak a Jóistennel, szitkozódást, káromkodást vált ki. Próbálok segíteni nekik, de nem mindig lehet. Kispap koromban reverendában mentem a gyerekek közé, játszóterekre, iskolákhoz, és a hitoktatástól, templomtól elszakadt fiatalok rákérdeztek, miért vagyok ebben a furcsa ruhában. Elmagyaráztam nekik. Elkezdődött a párbeszéd. Jól megértettük egymást, amikor látták, hogy ugyanolyan ember vagyok én is, mint ők. Kézen álltam, szaltóztam, gördeszkáztam, a gyerekek szájtátva nézték. Ha gördeszkás gyerekeket látok, először megkérdezem, mit tudnak a deszkával. Aztán, ha kérik, megmutatom én is, hogy mit tudok. Persze általában hatalmas esést szeretnének látni a reverendás pap bácsitól, amire van is esély az ismeretlen deszkák miatt, de többnyire nem sülök föl. Az ilyen mutatványoknak hamar megvan a hatásuk.
Egyszerű módszernek tűnik, Szent Páltól Bosco Szent Jánosig sokan térítettek ehhez hasonló módon, alkalmazkodva az emberek életéhez, hétköznapi szokásaihoz. Ám éppen az eredményessége miatt 1990 előtt egészen elszoktunk az ilyesmitől.
– Bizony, ez számomra sem volt teljesen problémamentes – emlékezik vissza az időközben kiürült poharakba ásványvizet töltögető házigazda. – Eleinte örültek az általános iskolák tanárai, ha megláttak, de hamar észrevettem, hogy amikor megjelentem egy játszótéren, rögtön sorakozót rendeltek el a gyerekeknek, és mindenkinek azonnal mennie kellett. Nem volt nehéz kitalálni, miért. Hamarosan be is hívott az egyik igazgatónő, és számon kérte, hogyan képzelem azt, hogy amíg a gyerekek pihennek, addig egyházi propagandát folytatok. Értesítették a szeminárium rektorát is, aki magához rendelt, és megkérdezte, szeretnék-e pap lenni. Mert ha igen, akkor sürgősen hagyjam abba az utcai pasztorációt, különben el kell bocsátania. Tudtam, hogy rászóltak felülről, nem tehet róla. Akkor már rendszeresen nyomomban volt egy civil ruhás rendőr is, aki sokszor meg is szólított, azzal biztatva, hogy az egyháznak úgysincs semmi jövője, a templomokat hamarosan bezárják, jobban teszem én is, ha más munka után nézek. Ez két évvel a rendszerváltás előtt történt.
A vallás elhalásának marxista dogmája helyett maga a dialektikus materializmus porladt szét a történelem szemétdombján. A vallásszabadság helyreállt, bár az országos és helyi hatalmasságok a legutóbbi időkig próbálták akadályozni az egyházi iskolák működését és a hitoktatást. A rendszerváltás után azonban a reverenda viselése vagy a gördeszkás térítés már nem jelenthet igazi gondot. De vajon menynyire lehet hatékony a fiatalság megszólításában az ilyesfajta mutatvány?
– Ez változó – mondja Lendvai Zoltán. – Sose felejtem el azt a napot, amikor gimnazista koromban belépett az osztályba új biológiatanárunk, Galicz Töhötöm atya. Híre messze megelőzte, tudtuk, hogy a háború után megjárta az orosz hadifogságot, a nyolcvanas évek elején tőle hallottunk először a gulág koncentrációs táborairól. Borzalmas dolgokon ment keresztül, de hihetetlen testi-lelki ereje és a gondviselésbe vetett bizalma túlsegítette a nehézségeken. Mindez azonban akkoriban számunkra eltörpült megdöbbentő fizikai erőnléte mellett. Hatvan fölött volt már, mi pedig azzal nyaggattuk, mutassa be híres kézenállásos mutatványát. Az idős, kopasz, szemüveges szerzetes kérette magát egy darabig, majd engedett az unszolásnak. Jól van, nyavalyások, dörmögte, két lába közé szorította habitusát, megmarkolta a katedra szélét, és egy pillanat múlva ott állt előttünk kézenállásban, majd félkéz-állásban, miközben folyamatosan beszélt hozzánk! Lélegzetelállító volt, és ez a mutatvány komoly hatást gyakorolt biológiai tanulmányainkra is. Akkor kezdtem én is kézenállást, félkéz-állást, szaltót gyakorolni, és mindennek már körmendi káplánságom idején is hasznát vettem.
Lendvai Zoltán Körmenden tanfolyamot hirdetett a gyerekeknek, amelyen azok vehettek részt, akik az edzés előtt eljöttek szentmisére. Aztán az egyik esti bemutató után megvárta három tizenhat–tizennyolc éves, nagyobbacska gyerek, akik addig távolról figyelték az eseményeket. Megkérték, mutassa meg nekik még egyszer a fogásokat. Előrukkoltak azzal, hogy ők is tudnak ám valamit, majd ugrottak egy hátraszaltót. A lelkipásztor megdicsérte őket, és elárulta, hogy régebben még ő is képes volt ilyesmire. Kérlelni kezdték, hát ő is ugrott egyet reverendában. Komoly barátság szövődött közöttük, ezután mindannyian ott ültek a szentmiséken az első padban, majd a mise utáni edzéseket az ő kérésükre imádsággal és bibliaolvasással kezdték.
– Sikerült megértetnem velük – fűzi hozzá a rédicsi plébános –, hogy nemcsak a testet, hanem a lelket is edzeni kell, mert minden harc a szívben dől el. Életem talán legszebb napja volt, amikor megkértek, hogy szenteljem föl az edzőtermüket. Egyszerű családokból származó, szegény gyerekek voltak, kitakarítottak egy pincét, ahol maguk eszkábáltak csövekből, súlyokból edzőszerszámokat, azokon gyakoroltak. A gördeszkatanfolyam és a hittantanulás olyan szoros kapcsolatba került, hogy amikor elérték a bérmálkozáshoz szükséges szintet és kort, ők kérték, hogy még egy évet foglalkozzam velük a szentség felvétele előtt.
A beszélgetést ezen a ponton csöngetés szakította félbe. Elkészült az autó, és egy újságíró is megérkezett, hogy a déli imaóra előtt még gyors interjút kérjen a Youtube-sztár plébánostól. Az augusztusi nap erős fénnyel tűz be az akrobatikus lelkipásztor otthonának ablakán, megvilágítva az almáriumon álló Szűz Mária-szobrot. Rédics csöndes, hétköznapi életét éli, csak egy idősebb asszony siet el a templom előtti utcán.
– Dicsértessék! – kiabál át a túloldalról. – Már a kárpátaljai sógorom is mondta, hogy látták a tévében a gördeszkás papot! – teszi hozzá érezhető büszkeséggel a hangjában.
origo.hu
Megrázó képeken az alsónemesapáti buszbaleset helyszíne
