Eredménypedagógia, közösség, szeretet

Óriási a hajtás. Mert óriási a tét. A tanulás, a tanítás eredményközpontúvá vált, mert sok múlik az eredményen. Munkahely, család, életminőség. Ugyanakkor ha az iskolában csak az eredmény elérése a cél a tanulás folyamatának megélése nélkül, elhibáztuk az oktatáspolitikát. Olyan jó gyereknek lenni! Sokat-sokat hibázhatnak, mert még mindig van idő. Hibázhatnak? Vagy a tanár dühöng, ha a nebuló hibázik? Dühét természetesnek tartják, sőt okaként a gyereket jelölik meg. Pedig a kisdiák először akar és küzd. Sokat szeretne játszani. De nincs mit, kivel és hogyan. Itt már nincs játék. Sikeres és sikertelen taktikák vannak az eredmény kicsikarására. Csak az érmet akarják tőle.
A tét valóban az, hogy a gyerekek megtanuljanak pár nyelvet, tudjanak viselkedni, szerezzenek „kurrens” szakmát. Ha nem, végleg leszakadnak: még a magyart is „törik”, sokszor a legalapvetőbb társadalmi normák betartására sem hajlandók, és akkor még hol vannak a boldoguláshoz nélkülözhetetlen szakma megszerzésétől? Sok múlik tehát az iskolán, azon, mit sikerül kihoznia a tanárnak a diákból és a diáknak önmagából.
Egyszer az iskolába érve egyik kolléganőm örömmel fogadott: „Képzeld, nem kell bemennem néhány órára, mert fogorvoshoz viszem a gyerekeket!” Idős, megfáradt arcán még soha ilyen szép mosolyt nem láttam. Nekem, kezdő tanárnak mindez felért egy arculcsapással. Szeretik a tanárok a diákokat? Szeretik a diákok a tanárokat, az iskolát? Szeret itt még valaki tanítani? Szeret itt még valaki tanulni? Vagy csak mindent megteszünk a jó eredményért? Aki tudja magáról, hogy nem tudja elérni a jó eredményt, meg sem próbálja. Akiről tudjuk, hogy úgysem éri el a jó eredményt, azzal meg sem próbáljuk.
A szeretet a nevelés egyik kulcsfogalma. Csak azt lehet oktatni, akit tanítottak. Csak azt lehet tanítani, akit neveltek. Az oktatás, az oktathatóság feltétele a tárgyi tudás. A tanulás feltétele pedig egyfajta tanításra nyitottság, jólneveltség. Ám nevelni csak azt lehet, aki érzi, hogy szeretik. Ha nem visszük vissza a szeretetet, az emberséget a tanügybe, ha marad az eredményorientáltság elődlegessége, akkor ellehetetlenül a rendszer javíthatósága.
Gyerekeink a lehetőségekhez képest mindent megkapnak, a hálát mégis a zsarnokság vagy annak igénye váltotta fel. A szeretet két fő pillére, az elfogadás és a gondoskodás játszmává silányult: „Fogadj el olyannak, amilyen vagyok: szeress, ha köpködök, böfögök. Ha nem, akkor úgy látszik, nem is szeretsz.” A gondoskodás játszmája pedig így zajlik: „Hozz nekem villát, vágd fel a húst, rakj rendet utánam, vigyél strandra, keress pénzt, engem mindig hallgass végig, és ha nem, akkor vannak ötleteim, hogyan érezd rosszul magad.”
A szeretet két személy közötti kapcsolat öszszetartó ereje lehet. A tisztelet azonban már csak akkor érvényesül, ha közösség van. Ha a kettőnél több személyből álló csoport normái megjelennek. A tisztelet annak a bizalma, hogy számítanak rám, de én is számíthatok a közösségemre. Az önfejlesztés kötelessége és felelőssége: ki kell hoznom magamból az elképzelhető maximumot, ehhez viszont ismernem kell jó oldalaimat is. A tisztelet az alázat képessége, az, hogy elfogadok más értékeket is. A szeretve levés érzése az egyéniség kifejeződése a gondoskodás és az elfogadás légkörében. A tisztelet pedig a fejlődés tudatos vállalása a rend és a szabályok betartásának körülményei között. Rend és szabály pedig csak ott lehet, ahol a közösség valamiféle egységes elképzeléssel rendelkezik jóról és rosszról.
A diákjaim magányosak. Vágynának valamiféle megoldásra. Mégis sokszor érzik úgy, hogy nincs megoldás. Vagy azt, hogy nincs más megoldás, csak az, amire ők gondolnak. Nem számítanak senkire, de rájuk sem lehet számítani. Nem szabálykövetők. S talán soha nem voltak még közösség tagjai.
A nevelés a család feladata. Halljuk napról napra, fórumról fórumra, szószékről szószékre. A nevelő iskola gondolata és bevezetése nélkül azonban be fog szűkülni a jövő. Ugyanis a család már nem nevel, s hogy miért, azt nagyon jól tudjuk. A család attól nem fog nevelni, hogy ezt várjuk tőle. A gyerekek neveletlenek, ezért nekünk kell nevelnünk őket az iskolában. S azt, hogy hogyan, azt bizony ki kell találnunk, mert itt az utolsó utáni pillanat arra, hogy ezt kitaláljuk.
Az iskolai nevelés első eszköze a közösségépítés. Az általam valóban megélt közösség serkent igazi munkára, motivál arra, hogy dolgozzam és cselekedjem. Ezenkívül eszközünk lehetne, hogy minél több konkrét problémát megneveznünk, és azokra megtaláljuk a konkrét megoldást. Például számos írni, olvasni nem tudó diák kerül hozzánk a középiskolába. Őket kell visszavonnunk a rendszerbe. Mint minden problémára, erre is van megoldás, és ez az lehet, hogy minél pontosabb szabályrendszert kellene felállítani ennek kezelésére.
Annak igen súlyos következményei lesznek, hogy a problémák megjelentek a rendszerben, s a következmények már most kirajzolódni látszanak. Lassan kettétörik az oktatás szerkezete: egyrészt olyan, az „eredménypedagógiát” jól művelő intézmények jönnek létre, amelyek sikeresek az oktatási és munkaerőpiacon helyüket megálló, jól kommunikáló, nyelveket beszélő tanulók kibocsátásában. Ugyanakkor létrejönnek olyan intézmények, amelyek befogadják az „eredménypedagógiát” tudatosan elutasító szülői csoportok gyermekeit, vagy olyanok, amelyek az „eredménypedagógia” módszereinek valamilyen okból alá nem vethető tanulókat gyűjtik össze. Magyarul: van néhány szuper fiatal, aki nyelveket beszél, önállóan és kiválóan kezeli a számítógépet, megérti a feladatot, amelyet rábíznak, azt autonóm módon el is végzi. Ugyanakkor van sok olyan fiatal – és belőlük is munkaképes korú felnőtt lesz –, aki végérvényesen leszakadni látszik, az „eredménypedagógia” lehetőségeit nem tudja kihasználni különböző családi, társadalmi, oktatási probléma miatt.
A nevelés, a tanítás, az oktatás egymásra épülő, hosszú távú folyamatok. Látnunk kell, milyen eredményt kellene elérnünk, de jelen helyzetben, ennyi problémával küszködve az vinne a megoldás felé, hogy egyelőre inkább a folyamatra, mint az eredményre koncentráljunk. A szeretetteli hozzáállás fel nem adásával a tiszteletet kivívó közösségi szellem kialakítása szükségeltetik. Az oktatás konkrét problémáinak minél aprólékosabb és precízebb feltérképezése után azokra minél több megoldást kell találnia az oktatási-nevelési folyamatban részt vevőknek. Erre nagy az igény, és sokkal nagyobb az erőtartalék, mint amekkorának azt néha elkeseredésünkben hisszük.
Újra lehet építeni egyfajta világot, amelyben a közösségek újból létjogosultságot kapnak, és valóban lesz kit miért tisztelni bennük? Nos, ha igen, egyáltalán nem mindegy, hogy ezekben az új közösségekben mi lesz a jó és mi lesz a rossz fogalma.

A szerző középiskolai tanár

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás, Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.), Miksa Lajos (Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola, június 1.), Mayer Andrea (Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás, június 1.), Boros János (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.), Dési Zsuzsanna (Nemzet, nyelv, kultúra, június 3.), Király László (Miért legyek én tisztességes?, június 8.), Salamon Konrád (Megőrizni a hagyományokat reformdüh nélkül, június 11.), Achs Károly (Vigyázat, csak körültekintően!, június 15.), Jeszenszky Géza (Emelkedő nemzet, sportoló nemzet, június 16.), Prékopa András (Van élet a bolognai folyamat után, június 22.), Csorba Csaba (Kertes házból toronyházba: nincs értelme, június 22.), Kalmár Imre–Kalmárné Vass Eszter (A neoliberális képzés vidéki főiskoláról nézve, június 26.), Vasy Géza (Kultúra és oktatás, június 29.), Százdi Antal (Közoktatási integráció aggályokkal, július 1.), Urbán József (Az emberré válás tanulásának helye, július 6.), Lükő István (És a szakképzéssel vajon mi lesz?, július 6.), Porogi András (Jó tanár, támogató társadalom, július 9.), Bencze Ágnes (Tények és érvek a bölcsészoktatás védelmében, július 13.), Havas László (Egyetemes etika és hozzá igazodó demokrácia, július 17.), Heltai Miklós (Szeretetpedagógia, július 31.), Vass Csaba (Az oktatás nyereséggel működő termelőágazat, augusztus 14.).