Hajszál híján

A chileihez hasonló bányaomlásos helyzet is előadódhatott volna 1983. június 22-én, amikor a márkushegyi bányában sújtólégrobbanás következtében harminchét bányász életét vesztette – állítja Németi Tibor bányász, a szerencsétlenség legfiatalabb túlélője. A ma 47 éves férfi úgy gondolja, a Kapolyi László akkori kormánybizottsági vezető által kivizsgált tragédia igazi okát sohasem hozták nyilvánosságra.

„Az biztos, akkor a politika érdeke az volt, hogy emberi mulasztás legyen a robbanás oka, s mielőbb folytatódjon a termelés. Sajnálom, hogy mostanában minden jel arra mutat, a márkushegyi bányát az év végével bezárják.”

Gyulai származású apám és helvéciai anyám a hatvanas években az Alföldről a munkalehetőség miatt költözött Oroszlányba, és apám bányász lett – kezdi történetét Németi Tibor. – Csillésként, segédvájárként, majd vájárként dolgozott a tizenegyes aknán, s én semmiképpen sem akartam a nyomába lépni. Hentes-mészárosnak tanultam, s amikor felszabadultam, a környei mezőgazdasági kombinátba kerültem, szalag mellett dolgoztam. Istenem, de monoton munka volt! Miután kiforrázták a csülköt és a körmöt, késsel körbetakarítottam, s az inakat felvágtam, hogy fel lehessen akasztani az állatot a kampóra. Reggel hattól délután ötig. Ráadásul a vágóhídon 3600 forintot kerestem, míg egy év múlva havi kilencezerért hívtak a bányába csillésnek. A jövedelem miatt lettem bányász, s mivel aláírtam tíz évet, tizenkilenc évesen lakást is kaptam. Márkushegyen kezdtem, sokkal elviselhetőbb volt a bányában dolgozni, mint disznót kanyarítani – emlékezik a volt bányász. Három műszakban dolgozott. Néha reggel ötkor, máskor délután egy óra előtt, éjszakára pedig este kilenc óra körül szedte össze a környékbeli településeken lakó bányászokat az üzemi autóbusz. Hatan dolgoztak egy csapatban. Lent a mélyben egymásra voltak utalva, családtagokként kezelték egymást. 1983. június 21-én éjszakai műszakot kezdtek. Vihar volt, leállt a bányamély energiaellátása, majd a 22-én hajnali négy óra tíz perckor bekövetkezett sújtólégrobbanáskor hárman közülük ottmaradtak.
A sújtólég, viheder vagy bányalég a metán és a levegő robbanóképes elegye a mélyműveléses bányászatban – írja a szakirodalom. A berobbanáskor a detonáció miatt a szűk bányatérségben lökéshullám indul el, amely deformációkat eredményez, esetenként omlásokhoz vezet. Embereknél a robbanási égés külső és belső szerveket károsít, a fellépő oxigénhiány fulladást, a keletkező gázok mérgezést okozhatnak. A szénporképződésre hajlamos bányákban a lökéshullám felkavarja a port, és másodlagosan gyakran szénporrobbanás következhet be.
– Semmiféle előjelre nem emlékszem. Azt tanítják, hogy ha porfelhőt látunk felénk közeledni, vegyük fel a maszkot, és kapcsoljuk be a szűrőt tartalmazó önmentő készüléket, mert bármi lehet a levegőben, de ilyen se történt. A robbanás ereje letaglózott, s csak a kórházban tértem magamhoz. Ez azért érdekes, mert mások beszámolói szerint a saját lábamon jutottam el a kasig, majd azzal a felszínre. Valószínűleg annyi szén-monoxid került a szervezetembe, hogy semmit sem fogtam fel a történtekből. A tatabányai kórház főorvosnője azt mondta, azért éltem túl a történteket, mert nem dohányzom. Ugyanis dohányosként eleve nagyobb mennyiségű szén-monoxid lett volna a véremben, s a robbanást követően annyi került bele, hogy így is élet-halál között voltam. A tízes vágat frontján, ahol a kitermelés folyik, nyolc-tíz tonnás marópajzsok voltak, amelyeket arrébb dobott a robbanás ereje. Akit ez az erő nem ölt meg, annak a szén-monoxid elől kellett menekülnie. Közvetlen munkatársaim közül Kottyán Józsi 35 éves segédvájár, Pisch Laci 28 éves vájár a föld alatt, Halász Sanyi 29 éves föld alatti lakatos a mentőhelikopterben vesztette életét.
A napisajtó beszámolói szerint éjjel két óra előtt áramkimaradás volt, s leállt a főventilátor, megszűnt a szellőztetés, ezért a frontokból és vájatokból kihozták a bányászokat olyan vájatokhoz, ahol természetes légmozgást érzékeltek. Hajnali négy óra tíz perckor történt a sújtólégrobbanás. Az érintett munkaterületen 94-en dolgoztak. A bányamentők teljes erővel, nagy apparátussal azonnal megkezdték s a déli órákra fejezték be a munkálatokat. Harminchét bányász életét vesztette, öt súlyos és tizenkét könnyebb sérültet kórházban ápoltak. A szerencsétlenség okának megállapítására kormánybizottság alakult Kapolyi László ipari minisztériumi államtitkár vezetésével. Hat nappal később lezárult a vizsgálat: mindenekelőtt engedélyezték a termelés folytatását, elrendelték a biztonsági feltételek és az ellenőrzés megszigorítását, valamint az üzemzavar-elhárítási terv felülvizsgálatát. Attól fogva áramkimaradás esetén negyedóra elteltével el kellett rendelni az érintett bányarészek teljes kiürítését.
– Két hétig kórházban feküdtem, majd két hónapig otthon lábadoztam. Akkoriban naponta harminchárom szem gyógyszert kellett bevennem, s rendszeresen jártam ideggyógyászatra a szén-monoxid-mérgezés utóhatásai miatt. A bánya vezetősége kétszer keresett meg, egyszer a kórházban, majd odahaza a lakásomon. Arról, hogy mi történhetett, nem kérdeztek tőlem semmit. Mivel a háziorvosom javaslatára sem százalékoltak le, visszamentem dolgozni. Igaz, hogy nem a föld alá, hiszen egy évig külszínen voltam, csak azt követően mentem a föld alá. Vájártanfolyamra jelentkeztem, s 1986-tól vájárként dolgoztam. Szerintem eltussolták a tragédia igazi okait. Gyakorlatilag ráfogták az egészet az egyik elhunyt robbantómesterre. Mivel az áramszünet alatt nem lehet robbantani, azt mondták, hogy ő mégis robbantott, a metán pedig berobbant. Ezzel ellentétesek voltak azok az információk, amelyek szerint a megtalált gyutacsokat megvizsgálták, s a szakvélemény szerint nem a robbantógép elektromos áramától robbantak be a gyutacsok, hanem a sújtólégrobbanás indította be a gyutacsokat. Ez volt a szóbeszéd, de a szocializmusban nem lehetett róla beszélni. Mindenesetre a műszakvezetőt másfél évre börtönbe csukták. Valószínűleg ártatlanul. Műszaki szakértők szerint a bánya első osztályú sújtólég-veszélyességének magasabb fokozatba történő – költségesebb biztonsági feltételű – átsorolása is felmerült, ám az emberi felelősség megállapításával ez a veszély elmúlt. Márkushegy ma is első osztályú besorolású.
– Mit szól ahhoz, hogy Kapolyi László neve, aki a bányaszerencsétlenség évében ipari miniszter lett, ma is kísért? Csakhogy mostanában éppen – a Magyar Villamos Művekkel kötött, az államra nézve hátrányos szerződéséért – a bányászat tönkretételében vállalt szerepéről hallani. Része lehet abban is, hogy év végén bezár Magyarország utolsó mélyművelésű bányája, a márkushegyi.
– Az eocénprogrammal rablógazdálkodás kezdődött, hiszen egy bányát úgy kellene működtetni, hogy kialakítják az alapvájatokat, s részben biztonsági okokból a felszíntől legtávolabb eső helyekről kezdik a kitermelést, itt pedig a termelés hatékonysága miatt fordítva történt – mondja Németi Tibor. – A hetvenes évek olajárrobbanására többek között a széntermelés felpörgetésével válaszolt a magyar iparpolitika, Kapolyi Lászlót pedig, aki amúgy bányamérnök is, sokan az eocénprogram atyjának tartják. Az biztos, akkor a politika érdeke az volt, hogy emberi mulasztás legyen a robbanás oka, s mielőbb folytatódjon a termelés. Sajnálom, hogy mostanában minden jel arra mutat, a márkushegyi bányát az év végével bezárják. Olyan bányászok kerülnek lehetetlen helyzetbe, akiknek néhány hónapjuk hiányzik a 25 év szolgálati idejükből, vagy közel állnak az 5000 ledolgozott műszakhoz, s nyugdíjba mehetnének, ám a bánya bezárásával másféle munkát kell találniuk. Nehezen képzelek el bányászt biztosítási ügynökként vagy szórólap-osztogatóként. Nincs pénz a bánya megmentésére, de van lelkiismeret előnytelen üzletek megkötésére, gondolok itt a bányatulajdonos MVM szerződésére Kapolyi Lászlóval.
Augusztus eleje óta chilei bányászokért aggódik a fél világ. A Copiapó város közelében lévő bánya körülbelül háromszáz méter mélységben szakadhatott be, a menedékhely, ahol a bányászok meghúzódtak, hétszáz méteres mélységben van. Az ötven négyzetméteres helyiségben egy ideig elegendő felszerelést és ivóvizet találtak a túléléshez, a szellőzőrendszeren keresztül mindeddig friss levegőhöz jutottak, és egy munkagép akkumulátorainak segítségével világították meg a helyiséget, illetve töltötték fel fejlámpáikat. Ott sem lehetett minden rendben. A chilei kormány vizsgálatot indított, ugyanis az omlást követő két napon valamennyi bányászt ki lehetett volna menteni, ha a fő szellőzőakna mellett ott lett volna a meneküléshez szükséges létra. A bányatulajdonosok természetesen minden felelősséget elhárítottak magukról.
– Autóban ülve az egyik kereskedelmi rádióban hallottam először a tragédiáról, de akkor azt hittem, hogy egy kitalált történeten bohóckodnak a celeb műsorvezetők. Így sem tetszett, amit műveltek. Aztán este a híradót látva döbbentem meg azon, hogy ez nem a fantázia szüleménye, s amazok a reggeli szórakoztató műsorban egy tragédián viccelődtek, például azon, hogy hova fogják végezni a kis- és nagydolgukat. Le kellene vinni őket a bányába, s többet nem lenne kedvük marháskodni. Néhány nap elteltével megkérdezném tőlük: még most is olyan mulatságos dolog ez, gyerekek? Természetesen foglalkoztat a bányászok sorsa, követem a híreket, és sokat gondolok rájuk. Eszembe jut az is, ha a sújtólégrobbanást a nála tíz-tizenötször nagyobb erejű szénporrobbanás követi, mi is könnyen a föld alatt rekedhettünk volna. Kínában és Oroszország távolabbi részein sokkal veszélyesebbek a bányák, minden évben van sújtólégrobbanás. Amikor a bányásztanfolyamra jártunk, volt egy vastag barna könyvünk, annak a hátoldalán ismertettek néhány balesetet és következményeit. Volt egy eset valahol Dél-Amerikában, de az is lehet, hogy Dél-Afrikában, ahol akkora erejű sújtólégrobbanás történt, hogy betemették az aknát, s fölé állítottak egy óriási keresztet. Aki lent volt, mindenki meghalt. Egy bányász tudja, mit jelent az a köszönés, hogy jó szerencsét!
Németi Tibor ma már nyugdíjas bányász, 2006 decemberében meglett a huszonöt ledolgozott éve. Még a bányában megcsúszott deszkákkal a vállán, megrándult a dereka, s gerincsérvet kapott, amellyel háromszor műtötték. „Rehab vájárként” portalanítóként dolgozott nyugdíjazásáig. A vízzárak rendben tartásáért, a poroltók állapotáért felelt. Meg azért, hogy a bányában található hatalmas tartályokban mindig legyen elég víz. Egy életre megtanulta a fontosságukat. Állítólag 1983-ban azért nem követte a sújtóléget az ilyenkor szokásos szénporrobbanás, mert a bányában tárolt víztartályokat pár nappal előbb töltötték fel a biztonságiak. Így viszont kipukkadtak, és víz került a levegőbe, a légrobbanáskor felszálló szénpor pedig nem tudott óriási detonációt okozni.
Azóta sem tudjuk, mi került a jelentésbe.