Képhiba

Hatalmas árvíz sújtotta az elmúlt hónapban az ázsiai országot. Az évtizedek óta nem látott áradás elvitte milliók minden vagyonát. Az ár visszavonulóban van, de a nemzetközi közösség nem segít oly mértékben, mint amekkorát megkívánna a természeti katasztrófa nagysága. Visszaüt, hogy korábban eltékozolták, elsikkasztották, ellenséges célra fordították a segélyeket.

Van olyan esemény, amely még a 170 milliós Pakisztánban is képes kiszorítani a vezető hírek közül az országban augusztus eleje óta pusztító árvíz következményeit. A héten a pakisztáni krikettválogatott botrányáról szóló beszámolók elborították az iszlámábádi újságok címoldalát. A ködös Albionban lejátszott Anglia elleni meccsen három pakisztáni játékos bundázott: egy brit álújságíró több százezer dollárért megvette őket, majd bemutatta a bizonyítékait, hogy miként vesztik el a mérkőzést. „Fixálták” a meccset, így hatalmas összeget vehettek volna fel a fogadóirodákban. A News of the World londoni bulvárlap óriási első oldalas címével hirdette: „Elkaptuk őket!”
Micsoda szégyen! Pakisztánban a krikett „a sport”. Mindenki krikettezik, a nyomornegyedektől kezdve a középosztályon át egészen a legfelső körökig. Arrafelé nem lehet nagyobb megtiszteltetés, mint a pakisztáni krikettválogatott tagjának lenni. Ez dicsőség és becsület kérdése, félisteni státus. Soha ilyen eset nem fordult elő, hogy a nemzet legjobbjai anyagi előnyökért manipulálták volna az eredményt. Most ezt is megértük.
Pakisztánban amúgy is robbanásveszélyes a helyzet, ez tehát pont úgy hiányzott, mint valami lőporos hordóhoz vezető kanóc. Valami hasonló történhet, mint nálunk 1954-ben, amikor hazatért a berni labdarúgó-világbajnokságról a második helyen végzett csapat, s a feldühödött, csalódott szurkolók három napig törtek-zúztak Budapesten. Elvették tőlük az egyetlen reményt, amelyet az Aranycsapat testesített meg, a legyőzhetetlenség hitét. A tüntetők megelőlegezték, hogy mi fog itt történni két év múlva. Pakisztánban is ilyesmi van készülőben: elég egy szikra, és elszabadulhat az országos tűz. „A világ legveszélyesebb országa” – állapította meg közelmúltbeli elemzésében a New Statesman című brit politikai magazin.
Pedig eddig nem a tűz, hanem a víz okozta a legnagyobb bajt: a szűnni nem akaró monszun következtében július vége óta Északnyugat-Pakisztán folyói kiléptek medrükből. Létrejött a világ legnagyobb „tava”. Hogy fogalmunk legyen a természeti csapás mértékéről: mintha Belgium, Svájc és Ausztria együttes területét öntötte volna el az ár.
Két magyarországnyi ember, mintegy húszmillió volt kénytelen elhagyni lakhelyét. Nyolcmillióan szorulnak azonnali segélyre, hogy fenntartsák magukat. Mintegy másfél millióra teszik az összedőlt házakat, öt-hat milliónyian földönfutókká váltak, ők menekülttáborokban laknak. A halálos áldozatok száma egyelőre 1600, de ez a szám minden bizonnyal jelentősen nőni fog, ugyanis az ár levonultával tömegével kerülhetnek elő eddig eltűntnek nyilvánítottak holttestei. Az ENSZ jelentése szerint az éhségtől és az egyre terjedő járványoktól 72 ezer gyermek van közvetlen életveszélyben.
Nézzük meg, mit veszített a pakisztáni gazdaság! A miniszterelnök első értékelése szerint 43 milliárd dollárnyi kárt okozott az árvíz. Az ország gazdasági teljesítménye még öt–tíz százalékkal csökken ebben az évben. Az iszlámábádi kormány beszámolói szerint 4000 kilométer út, vasútvonal pusztult el. Több ezer híd, iskola, egészségügyi intézmény dőlt romba.
Az árvíz főleg mezőgazdasági területeket érintett. Pakisztán termőterületeinek mintegy ötödét, 3,2 millió hektárt sújtott a katasztrófa, a becsült kár csak a mezőgazdaságban hárommilliárd dollár, itt természetesen semmit sem lehet betakarítani. Sőt valószínűleg jövőre sem. A mezőgazdaságban a munkaképes lakosság 40 százaléka dolgozik, a nemzeti össztermék húsz százaléka termelődik meg itt. A búza, rizs, kukorica, cukornád, zöldség, gyümölcs ára ebben az évben már az árvíz előtt 13 százalékkal emelkedett, képzeljék el, hogy mi lesz most! A gyapottermés is odaveszett. A pakisztáni textilipar 6,5 millió embert foglalkoztat, éves bevétele 11 milliárd dollár körül van. Jó ideig erről is le kell mondani.
A víz visszahúzódása után a földjükre visszatérők nem egy esetben két méter magas hordalékkal szembesültek. Hónapokba, sőt évekbe telhet, míg letisztítják a szántókat a kövektől és a méteres sártól. De ők még örülhetnek, hiszen megvan a földjük. Van, aki kábán bolyong az iszapban, hiába keresi termőterületét. Ugyanis a folyók sok helyütt nem ott folynak, ahol korábban: más medret alakítottak ki maguknak. Valahol ott lehet a folyó alatt a területem – mondja reménytelenül egy hazatért gazda. Arról nem is szólva, hogy az emberek többségének az árvíz elől menekülve elveszett a papírja, amellyel földbirtokát igazolhatta volna. Még a földhivatal is elúszott.
Főként kisbirtokos parasztok terménye, gépe, megművelhető parcellája veszett oda. Ha lenne elérhető hitel, akár mindent újra lehetne kezdeni. De ki ad kölcsönt a semmire? Az állam, amelynek a hadseregen kívül hírét sem hallották több mint egy hónapja? A pakisztáni paraszt egyelőre csak a saját erejében bízhat, vagy elhagyja nem sokat érő földjét, és a tízmilliós nagyvárosokban csatlakozik a nincstelen tömeghez.
Vajon megnyílik-e egyáltalán a jobb sorban lévő országok pénztárcája, hogy segítsenek Pakisztánon? A külföldi sajtó is felfigyelt rá, hogy csak „csepegtetve” érkezik a segély. Inkább a térségben lévő országok adakoztak és persze a közel-keleti muzulmán testvérek. Alig egymilliárd dollár felajánlás jött össze egy hónap alatt az ENSZ tagállamaitól. Ha a baj nagyságát nézzük, hogy mennyi embert érint a katasztrófa, ez édeskevés. Franciaország mindössze egymillió eurót ajánlott fel, de az Európai Unió sem volt valami bőkezű, 40 millió eurót ígért.
Miért nem akarnak adni a bajba jutott pakisztániaknak? Hiszen most jön a katasztrófa újabb próbája, hogy meg tudják-e fékezni a járványokat, tiszta ivóvízzel ellátni a menekülteket, táplálni a milliónyi éhezőt. Aztán beköszönt a tél. A választ keresők a nemzetközi segélyek szűkmarkúsága mögött egyértelműen arra mutatnak rá, hogy Pakisztán nem viselkedik „jó fiúként”. Sőt nagyon nem. A katonai, gazdasági segítségként kapott dollármilliók egy része magánzsebekben landolt. Volt ez már így máshol is, de hogy pénzünk egy részéből támogassák az ellenségeinket, az afganisztáni tálibokat, az azért minden határon túlmegy.
A pakisztáni titkosszolgálat együttműködésével kiképezi, fegyverekkel látja el a szélsőségeseket, területén menedéket nyújt iszlám radikálisoknak. Most már ez nem csupán megalapozatlan szóbeszéd, a közelmúltban előkerültek az erről szóló bizonyítékok is. Pakisztán kettős játékot űz; miközben szavakban a terrorizmusellenes harc bajnoka, a háttérben jó kapcsolatokat ápol a fanatikus csoportokkal. Épp ennek révén ért el eddig mind több nyugati támogatást. Talán nem véletlen, hogy az amerikai szenátus jeles demokrata képviselője, John Kerry egykori elnökjelölt intézett megható hangú felhívást a világhoz, amely szerint, ha Pakisztán nem kap több segélyt az árvízi károk enyhítésére, akkor oda a térség „stabilitása”.
Nem mindenkinek rokonszenves az sem, hogy miközben Pakisztán igen szegény ország 54 milliárd dolláros külföldi adóssággal (a közelmúltban a Nemzetközi Valutaalap mentette meg az államcsődtől), addig egyetlen muzulmán államként büszkén viseli az atomhatalom címet. Hát ha tömegpusztító fegyver boldog tulajdonosa, akkor oldja meg maga a problémáit! – így válaszolt a Nation című helyi lap egyik olvasója az újság által feltett kérdésre, hogy miért nem érdekli a külföldet Pakisztán sorsa. Enyhén szólva igen rossz a közép-ázsiai ország nemzetközi sajtója, aminek következményét most az árvízkárosultak sínylik meg, akik semmiről sem tehetnek.
A természet eddig sem bánt kesztyűs kézzel az országgal, volt itt már katasztrófa jó néhány. Elég, ha felidézzük az öt évvel ezelőtti kasmíri földrengést. Akkor sokkal készségesebben adakozott a nemzetközi közösség. Ám az akkor megígért újjáépítések azóta is váratnak magukra, és a rájuk kapott pénzek szépen elapadtak. Aszif Ali Zardari elnököt is érinti egy kisebb eltűnt összeg, néhány százmillió dollárral nem tud elszámolni az akkor segélyként folyósított adományból.
Csak egy erőnek jött jól az árvíz: a szélsőséges iszlámhívőknek, ők a pakisztáni tálibok. Kis csoportjaik elsőként értek el a bajbajutottakhoz a teherautóval járhatatlan utakon, mentették őket, segítségükre siettek, az egyetlen kapaszkodót jelentették az emberek számára. Iszlám segélyszervezeteik mindenkit megelőzve élelmiszert osztottak az éhezőknek, sőt 5000 rúpiát, mintegy 44 eurót adtak a mindenüket elveszített, nélkülöző családoknak.
A muzulmán segítség azonnal érkezik, ebben van az ereje. Ám ezt követő politikájáról sem szabad megfeledkezni. „A bajbajutottak semmilyen nemzetközi segítséget sem kapnak. Minek van itt ez a külföldi horda? Nem tudjuk elfogadni a jelenlétüket” – jelentette ki Azam Tarik pakisztáni tálib vezető, aki sejteni engedte, mi vár a külföldi segélyszervezetek munkatársaira: „Ha azt mondjuk, hogy elfogadhatatlan, akkor ebből mindenki levonhatja a következtetéseket.”
„Ha nem érkezik meg hamarosan a jelentős mértékű nemzetközi segítség az elszigetelt részekre, akkor ez a terület a pakisztáni tálibok és a különböző szélsőséges csoportok kezébe kerül” – írta Ahmed Rasid pakisztáni politológus a The Daily Telegraph londoni napilapban. Amit a pakisztáni hadsereg hónapok harcával „szabadított fel”, egyebek közt a Szvat-völgy, most visszatér a feladóhoz, a tálibokhoz – jelentette ki a tudós.
A pakisztáni ellenzéki sajtó egyértelműen a kormányt és az elnököt teszi felelőssé azért, hogy tehetetlenül álltak az árvízi károk előtt. „Azok közül, akik valaha is uralták Pakisztánt, a mi elnökünk a legtehetségtelenebb és leghiteltelenebb” – írta ilyen egyszerűen a The Frontier Post helyi napilap kommentárjában arról, hogy nyugat-európai látogatásáról Zardari államfő nem volt hajlandó hazatérni, amikor az árvíz legjobban tombolt.
Az egyetlen állami intézmény, amely a válságos napokban is működött, a hadsereg – állapította meg szinte kivétel nélkül minden pakisztáni sajtóorgánum. A katonák jelen voltak mindenhol, ahova el tudtak jutni, és mentették az embereket. Sok rokonszenvet nyertek a tevékenységükkel. A jelenlegi politikai válságból szinte adódik, hogy egy erőskezű katona vegye át a hatalmat, leváltva a korrupt politikai vezetést egy semleges, hatékony és becsületes gárdára. Erre utaló fejtegetések meg is fogalmazódtak egy-két pakisztáni lapban. Csupán arról feledkeznek el az újságírók, hogy a katonai hatalomátvétel a lehető legritkább esetben jár együtt a demokrácia kiteljesedésével.