Kispárti körkép

A magyarországi politikai erőtér, valamint ennek nyomán a pártaréna átalakulása 2006 őszén a balatonőszödi beszéd kapcsán felszínre került – s nem akkor keletkezett – mély morális válságból indult el. A sodródó gyurcsányi politika eredményeként, valamint a demokrácia morális kódjainak szocialisták és szabad demokraták általi totális felszámolása a kormányzati szférában, s általában a közpolitika teljes spektrumán egyben a megújulás ösztönös társadalmi erőit is mozgásba hozta. Ez egyfelől a Fidesz–KDNP szavazóbázisának növekedéséhez, másfelől a korábban kétpólusúnak, jobb- és baloldalinak gondolt politikai univerzumok felrobbanásához vezetett, amelynek következtében új szinergiák jelentek meg a pártosodás folyamatában is. Az ebből eredő „ősállapot” első meglepetése a 2009-es európai parlamenti választások voltak. A Fidesz ekkor állította be első európai rekordját 14 elnyert mandátumával, míg a Jobbik szintén egyik éjszakáról a másikra lett parlamenten kívüli kis pártból parlamenti küszöböt átlépő, bár még parlamenten kívüli középpárttá. A szocialisták pedig ekkor szembesültek – már nem csak népszavazási szinten – először azzal a ténnyel, hogy nagy néppárti kormánypártból kisebbségben kormányzó középpárttá süllyedtek vissza a 2006-os ősz előtti állapotukhoz képest.
A Bajnai- (Gyurcsány-klón) kormány agonizálása, valamint a tiszta zsákmányszerző politika napi szintű lelepleződései tovább táplálták a már az EP-választáson is kitörő társadalmi és politikai erőket a megújulásra.
A 2010-es tavaszi választásokon csaknem négymillió választópolgár három pártformációtól, a Fidesz–KDNP-től, a Jobbiktól és az LMP-től is elfogadta azt az üzenetet, hogy történelmi mozgásba kell lendíteni az országot a pártpaletta és a kormányzat totális megújításával.
E felfokozott társadalmi vágyat legjobban az mutatta, hogy a Fidesz–KDNP második európai rekordja, a kétharmados felhatalmazás mellett, két korábbi paktumpárt, az MDF és az SZDSZ kiesett a törvényhozásból, és két parlamenten kívüli párt, a Jobbik és az LMP pedig bekerült az Országgyűlésbe. Az MSZP az átalakult parlamenti patkóban formálisan középpárti eredménnyel, ám teljesen magára maradt. Mind az új kormánypártok, mind az új ellenzék már a választások második fordulója előtt világossá tette – leginkább az LMP –, hogy az MSZP-t a pártpaletta leprásának tartják, akivel bárminemű érintkezés egyben a véget jelentheti egy nem fertőzött szervezet számára. A választások eredménye szerint létrejött egy kétharmados Fidesz–KDNP-s többségű Országgyűlés, amelynek ellenzéke egy kis ökoliberális párt, az LMP, egy radikális jobboldali középpárt, a Jobbik, és egy szociálliberális másik középpárt, az MSZP lett.
A nyári parlamenti ülésszak Fidesz-darálógépe viszont világossá tette, hogy a „forradalmi időket” régóta váró szűk pártelit bőszen fogja használni a kétharmad adta lehetőségeket. Nem lesz tekintettel arra, hogy a választók őket támogató 52 százaléka mellett még két új pártnak is bizalmat szavaztak a megújított pártarénában. Nem érdekli őket a demokrácia alternatív értelmezése, sem a radikálisok, sem az ökoliberálisok részéről. A több mint tíz kétharmados törvény, a nyolc alkotmánymódosítás, a tizennyolc sürgősségi eljárásban hozott törvény, a média és a közjog belső struktúrájának átalakítása, valamint az alkotmánybírói és a köztársasági elnöki tisztségek kétharmados forradalmi újraértelmezése közepette az ellenzék levegőt sem kapott.
A Jobbik és az LMP az Országgyűlés végletekig csúcsra járatott jellegét tanulták, s csak loholtak, gyakran meglepődve, gyakran rutintalanul eltévedve a törvénygyár dzsungelében. Az MSZP pedig napról napra, hétről hétre került politikai karanténba, egy olyan elszigetelt közéleti mezőbe, ahova már senki nem akar belépni a halálos kórral fertőzött előrehaladott állapota miatt.
Az önkormányzati kampány kezdetére mindezek alapján, valamint a győztes Fidesz-média erőterének egyre jelentősebb bővülése miatt a tavaszi eredmények ma már csak formálisan tükrözik a pártpolitikai erőteret.
Míg tavasszal úgy tűnt, hogy a kétharmados kormánypárt mellett, két valós középpárt (MSZP; Jobbik), valamint egy kis ökoliberális párt (LMP) adja a versengő, többpárti struktúra berendezkedését, addig mára – a nyári ülésszak kormánypárti torpedója után – három kis párt áll szembe a nagy, néppárti kormánypárttal.
Az MSZP kispártságát – a nyerésre esélytelenség mellett, amely a Jobbikot és az LMP-t is körülveszi – a totális elszigeteltsége, morális megújulási képtelensége adja. Kampánya nem áll másból, mint hogy azt kiabálja egykori támogatóinak: „Ne tessenek elmenni, nem vagyunk fertőzők!” A szocialisták utolsó paktumukat Zuglóban kötötték volna az LMP-vel. Már minden leosztott volt, amikor jött a riasztás az LMP központjából: „El onnan, leprás!”
A szocialisták politikai mozgástere – kitaszítottságuk, korrupt voltuk és zsákmánypolitikájuk miatt – mind a Jobbik, mind az LMP leendő mozgásterénél kisebb lesz. Sőt, amennyiben az önkormányzatokban e két utóbbi párt – még ha kis pártként is – elveszi majd a szocialisták ellenzéki kenyerét, akkor a szocialisták elérhetnek néhol akár középpárti eredményeket is, mégis, valós politikai mozgásterük még a kis pártok között is a legsúlytalanabbá teheti őket a következő országgyűlési választásokon.
A Jobbik szintén kis párttá vált. Egyrészt a már említett nyerésre esélytelenség húzza őket, másrészt pedig hatvanoldalas, négy évre szóló programjukból a Fidesz három hónap alatt harmincat megvalósított, másik húszra nagyjából ígéretet tett, a maradék tízzel meg szakmailag vagy hatalomtechnikailag nem ért egyet. Vagyis a Fidesz a radikalizálódott jobboldali értelmiség nagyobb részét a nyári ülésszak szimbolikus és gazdasági döntéseivel sikerrel szippantotta vissza a Jobbik táborából. A nagy nemzetpolitikai kérdések pozitív kormánypárti meghozatala mellett, kispártivá tették a Jobbikot saját amatőr botrányai. A párt júliusban és augusztusban langyos botrányaival tudott csak szóhoz jutni a média világában. A Jobbik erre ugyanúgy számíthat a jövőben az egyre inkább jobbközép hullámokra hangolt médiabirodalmaktól, mint ahogyan a múltban számíthatott a balliberális újságírókluboktól.
Nem véletlen, hogy a Jobbik közvélemény-kutatási adataival az LMP mellé kúszott le, s lett 2009 júniusától 2010 szeptemberéig egy harcos középpártból egy programjától lefosztott, amatőrségben hangos, egyébként mondanivalóban csendes kis párt.
S végül az LMP, úgy tűnik, megmaradt annak, ami volt, s amiért bekerült az Országgyűlésbe: egy ökoliberális kis párt. Gyakran tetszetős szakmai felkészültsége, értelmiségiként populizmustól való viszolygása, radikális ökopolitikája, multikulturális szabadságfelfogása, szociológiai „vegyes vágott” jellege eleve rétegpárttá teszi az LMP-t. De urbánus volta miatt inkább csak a nagyvárosok önkormányzataiban lehet majd számítani jelenlétükre, ám Budapesten országos átlagukat annak duplázásával, vagy akár triplázásával is javíthatják. A nyerésre esélytelenség őket is húzza, ám mind a jobb, mind a bal centrum médiavilága kivár velük kapcsolatban, arra számítva, hogy hosszú távon inkább az ő malmukra hajtja majd a vizet az LMP. Ez a helyzet most a Jobbik és az MSZP kispártsága mellett a legnagyobb tőkéje az LMP-nek. A fővárosi választások kimenetelének a függvényében legnagyobb mozgástere az LMP-nek lehet. Váltópárttá való emelkedése azonban még korántsem jelent veszélyt a kormányzó párt oldalán, így még erkölcsi – s önkormányzati – támogatást is kaphat, azért, hogy kitart az MSZP-t karanténba záró, láthatatlan négypárti (Fidesz–KDNP –Jobbik–LMP) koalíció mellett.
Az önkormányzati választások küszöbén ma tehát egy nagy néppárti szövetség (Fidesz–KDNP) és három teljesen eltérő, egymással szövetségre képtelen vagy abban nem érdekelt kis párt adja a többpárti struktúránkat. Ha az önkormányzati választásokon e struktúra a tízezer főnél nagyobb településeken a helyi kormányzás szintjén is leképeződik, akkor az végképp megalapoz egy hoszszabb, cikluson átívelő Fidesz–KDNP hegemón berendezkedést. Létrejöhet egy érdemben nem versengő többpártrendszer, amelyben a kis pártoknak eltérő ideológiai, hatalmi, szociológiai beágyazódása miatt hosszabb távon nincs esélyük a kormányzati pozíció megszerzésére mindaddig, amíg a hegemón pártszövetség képes együtt maradni, vagy nem éli fel politikai, morális tartalékait.
Október 3. után, úgy tűnik, hosszabb időre lezárul az a földrengésszerű átalakulás, amely 2006 őszén kezdődött, 2009 júniusában folytatódott, s 2010 tavaszán teljesen átalakította a magyar belpolitika s pártpaletta struktúráját.

A szerző politológus