Amióta Orbán Viktor értésre adta, hogy hazánk ezentúl ismét a piacról kívánja finanszírozni a költségvetést, a nemzetközi pénzügyi környezet felbolydult. Évek óta nem szólt rólunk annyi kommentár, mint most, rövid pár hónap óta. Jó és rossz egyaránt. A jókat biztatásnak vesszük, a roszszakkal viszont foglalkozni kell.
A kormányfői bejelentés után rögtön megszólaltak a hitelminősítők, hogy hazánk adósságait figyelőlistára helyezik, eleve feltételezve a hitelképesség romlását. Tették ezt úgy, hogy közben a piacon már javuló feltételekkel tudott a magyar kincstár új hitelekhez jutni. A hitelminősítőkről érdemes megjegyezni, hogy éppen a jelen válság kapcsán követték el legnagyobb baklövéseiket. Ha egyáltalán baklövésnek lehet nevezni azt, hogy fizetésképtelen záloghiteleket a legkiválóbb minősítésekkel láttak el. Ez inkább összejátszás a bankokkal, akik ezektől a hitelektől szabadulni akarnak azok kárára, akikre ezeket rásózták. Ez nem durva szakmai hiba, hanem csalás. Röviddel ezután a hazai jegybankban elkezdődött a művi aggódás az infláció miatt. Ismét eszükbe jutott, hogy ők a monetáris politikát inflációvezérelten folytatják, szent céljuk az infláció letörése. A jegybanktörvényben valóban ezt a feladatot szabják az intézménynek. Most hirtelen rémeket látnak, szerintük az infláció nem fog három százalék alá csúszni. Akkor pedig nekik kamatot kell emelni. Ezt diktálja az inflációellenes regula. A hazai közvélemény határtalan tájékozatlanságát hátuk mögött tudva merik ezt mondani. Húsz év óta állandóan magas kamattal küzd a Magyar Nemzeti Bank az infláció ellen, de mégis folyamatosan (és jelenleg is) inflációs rekorderek vagyunk az EU-ban. Ennyit az „eredményes” inflációs célkövetésről.
Másrészt mitől is lát rémeket a magyar jegybank? Mitől is kell az inflációnak oly vadul támadnia? A túlzott bérkifizetésektől aligha, mert a fogyasztói kereslet még mindig esik. Akkor az infláció csakis az importon keresztül szivároghat be. Szivárog is, ha szivárogtatják az árfolyamon keresztül. Gondoljuk csak át, hányszor hallottunk arról, hogy a forint túl erős. Milliószor, szoclib előadásban, Medgyessytől máig. A gyengülő forint valóban jó az exportmultiknak, mert a megszerzett többlet-exportbevételeiket azonnal ki is tudják söpörni importjaikon keresztül. Ne feledjük, hogy legtöbbjük nálunk csak bérmunkát végeztet, aminek hasznát elviszi. Azt se feledjük, hogy nagy volumenű energiaimportunk akkor is felfelé hajtja az árszínvonalat, ha a világpiaci energiaárak nem nőnek, de romlik a forint. Vegyük észre, hogy a forintárfolyamot folyamatosan bűvölik. Augusztus 20-án például, amikor a magyar piac nem, de London dolgozott, az eurót meglökték néhány forinttal. Lesz még bőven ilyen próbálkozás. Valahogy meg kell ugyanis alapozni, hogy a jegybank kamatot emelhessen végre. Ha romlik a forint a „piacon”, akkor lesz infláció, ha van infláció, rögtön lehet aggódni és kamatot emelni. Ezt várja a „piac”. Legutóbb ugyanis nem emeltek, de szigorú nyilatkozatot adtak ki, ami után már jönni szokott az emelés.
Nagyban folyik a támadás a kormány politikája ellen, természetesen beborítva a húsz év óta jól begyakorolt monetáris halandzsa szöveggel. A J. P. Morgan legutóbb már józan diplomáciai érzékét is elveszítette, amikor arról beszélt, hogy a piacnak rá kell szorítania a magyar kormányt, hogy visszatérjen az IMF-hitelhez. Ez végre világos beszéd. Ekkor van ugyanis az, amit ők akarnak: jól jövedelmező hitelek, aminek a kamatait újabb és újabb megszorításokkal kell majd előteremteni. Szóval a piacnak kell a kormányt az IMF-kebelre visszatéríteni. A piac pedig nem jelent mást, mint a hitelminősítőket, hazánk jegybankját, valamint kevés számú kibocsátásszervezőt, mint például a J. P. Morgan. Ezenkívül az általuk fizetett kül- és belföldi médiakórust. Szóval jelenleg ők együtt a mi „piacunk”.
Ők, a piac akkor keres és él jól, ha hazánk visszatér az IMF-hitelhez. Mi viszont egyre roszszabbul élünk. A galád támadásra válaszolva a kormánynak át kell alakítani a piacról alkotott hamis képet. Ha kevesebb pénz kell, akkor könnyebben kapunk. Kevesebb pedig akkor kell, ha méltányosan adóztatunk és a nagy jövedelmeket is megadóztatjuk. Ez elkezdődött a bankadóval és remélhetően folytatódik más magas jövedelmű szektorok megadóztatásával. Ekkor még az agyonadóztatott belföldi szereplők adóterheit is lehet enyhíteni, és a gazdaság is egészséges növekedésbe kezdhet. Némi előrelépés lenne az is, ha rátérhetnénk a kilenc EU-tagország által kezdeményezett deficitszámítás módszerére a magán-nyugdíjpénztári befizetések ügyében. Nagyságrenddel javulna piaci helyzetünk, ha ezek a pénzek visszakerülnének az államháztartásba. Lehetőségek adódnak a helyi pénzhelyettesítők alkalmazásában is. A második ilyen közösség indította el tevékenységét. További százmilliárdok kerülhetnének az államkassza forrásai közé. Végül, de nem utolsósorban egy kicsit jobban szét lehet nézni a világban, hogy kikből is áll ma a pénzpiac. Tényleg csak abból a néhány közvetítőből, akik az elmúlt években minket pumpoltak, vagy vannak mások is a pályán?
Mindeközben azonban ismét jönnek és fenyegetnek. Legutóbb egy nevenincs állítólagos volt IMF-szakértő tette hazánkat a potenciális csődlistára, amire a forint ismét gyengült. A „piac” logikája szerint ilyenkor jön az infláció, lehet kamatot emelni, és mars vissza az IMF-hez.
A szerző közgazdász
origo.hu
Kártyavárként omolhat össze Magyar Péter és vele együtt a Tisza Párt
