Köznapló

Augusztus 27., péntek
Felütöm a rég olvasott verskötetet, sárga papírlap hullik ki belőle. Jé! Kölcsönbe adott könyveim listája. Mellettük nevek: ők kapták – húsz éve. Csupa kedves barát, cimbora, megbízható kolléga, rokon.
Mindegyik ígérte, pár nap, és visszahozza. Miket is? Szentkuthy eszszéit. Nezvál Életemből című önéletrajzát. A Fischer–Szpasszkij sakkvilágbajnoki páros mérkőzés játszmáit. Szabó Dezső Elsodort faluját. Hasek egészen ritka szatírakötetét, a Balatonnál címűt.
Az első, ami eszembe jut, hogy visszakérhetem-e őket ennyi év után. A kérdés erkölcsi, de mégsem az. Inkább elvi. Elbirtokolt telekrészre emlékeztet. Ott hasonló a helyzet. Ha a tulajdonos nem jelzi, hogy a szomszéd pár arasszal odébb húzta föl a kerítést, és az belehasít az ő birtokába, egy adott időn túl a kerítés marad. S az is előfordulhat, hogy őt marasztalják el, ha önkényesen vissza akarja helyezni.
Megzavar ez a gondolat.
A kölcsönvevők egyikével a jövő hétre beszéltem meg találkozót. Nála. Mi volna, ha míg kimegy a konyhába föltenni a teavizet, odalopakodnék a könyvespolcához, s megnézném, ott van-e a könyv? Bolondság. Eddig is odamentem, levettem valamit, és olvasgattam a fotelban, míg el nem készült. Miért érzem, hogy ezúttal „lopakodni” fogok?
Nem, sok évtizedes barátságunkat nem ronthatja el az az előkerült papírlap. Itt tartok, amikor ráébredek, hogy történt már hasonló – nagyban. Anyai nagyanyám Szolnokon rám ripakodott, amikor az „államosított” malom udvarra hordott drága – s már javában rozsdásodó – gépei mellé álltam pisilni. Ha meglátnak, bajunk lehet belőle, mondta.
És nem volt ez másként a barátaim világában sem.
Egyikük szüleitől gyárat vettek el, a másik nagyapjától villát a Stefánián, és nemcsak elvették tőlük, de mert volt mit elvenni, megbélyegezték még az unokát is – őt X-es származással.
Ennek egyszer véget kell vetni. Lelkem nem lehet foglya ilyesminek. Már azért sem, mert másnál is kihullhat valamelyik könyvből egy papír, amelyen az én nevem áll – adósként. A Végh Antal-féle „kalóz” Gulágot kölcsönbe kaptam annak idején, de továbbadtam másnak, azóta nem tudom, kinél lehet. Hasonló történt a Horthy-önéletírással, igazolva a régi tételt, hogy ebül szerzett vagyon ebül vész.
Csapda ez, ki kell szabadulni belőle. Arról nem beszélve, hogy mindent, amit magunkénak hiszünk, kölcsönbe kaptuk. Tőle, és Ő vissza is veszi egy napon.

Augusztus 28., szombat
A liberálisok versenyt hirdettek. Mintha azt akarnák eldönteni, ki milyen módszerrel képes túllépni a magyar kultúrán. A küzdelem kemény. Nem tudom, mi a tét, de valami nagyon hajtja őket.
Hogy van ilyen verseny, a baloldali lapokból tudom. Némelyik kész példatár. Az egyikben a muzsikus Kathy-Horváth Lajos arról okoskodik, ki roma és ki cigány. Szerinte: „A cigányok cigány emberek házasságából születnek, beszélik a nyelvet, míg a romák vegyes házasságokból születnek, ezért hívnak bennünket a cigányok ungrónak, azaz magyar cigánynak.”
Otthon lehet a kérdésben, bár gyanakszom. Sok manapság a hibrid szó. Lázas agyak szülik őket. Olyanok, mint a piócák, próbálnak ránk tapadni. Nem ok nélkül állítom.
Keviben sok cigány gyerek volt, nyaranta játszottam velük, és ismertem a szüleiket is. Geodétaként volt cigány figuránsom, barátaink közé tartozott egy cigány művész, de azt, hogy roma vagy ungró, egyiktől se hallottam.
Liszt könyvet írt a cigányokról; olvasni benne hasonlót? Sehol. Se Cinka Panna, se Dankó Pista nem boncolta széjjel magát egy rész erre, másik rész arra. Muzsikáltak. Egyikük a dicső fejedelemnek, a másik Párizsban az előkelőknek – és mindenütt magyarként.
De hallgassuk tovább a jelenkor muzsikusát, Kathy-Horváthot. „Nekem nagyon érdekes a származásom: édesapám roma, az anyukám német születésű, nagyanyám pedig zsidó. Tehát roma vagyok, német és zsidó” – teszi közzé magáról.
Mit akar ezzel a sokféleséggel? Aki ide is akar tartozni, meg oda is, nem tartozik sehova. Steingassner József, akit Tömörkény Istvánként a magyar novella legnagyobb mesterei között tartunk számon, bár normann és stájer ősei voltak, sosem hivalkodott velük.
De menjünk tovább.
Kathy-Horváthon kívül a „baloldali” lap megszólít egy színésznőt. Gryllus Dorkát. Ő is nagy igyekezettel veti bele magát a versenybe. Egy berlini zenekar (a RotFront) tagja, s a banda az ifjú hölgy szerint cigány, zsidó, ska és reggae muzsika keverékét játssza.
Furcsa elegy. Mintha egy pincér krumplilevest hozna ki almaszósszal összeöntve. Ilyen koktélt az igyon, akinek mindent kibír a gyomra. Az érzékenyek, s én az vagyok, jobban teszik, ha óvakodnak a liberális mixerek kotyvasztásaitól. Bódítanak, kábítanak, mintha olyan lányt próbálnának leitatni, aki nem akar lefeküdni a bulin.
De van más oka is az efféle zagyvaléknak.
Az egyértelmű odatartozás felelősséggel jár. A tiszta műfajok szabályait be kell tartani. Aki se ilyen, se olyan, az bujkál. Vagy dörgölődzik. Várja, hogy valakinek megakadjon a szeme rajta azok közül, akikhez valójában semmi köze.
Ezért próbál erényt kovácsolni abból, hogy ő más. Nem olyan, mint a többi. Egyik sem olvasta József Attila sorát? „Elvegyültem és kiváltam.” A kunszt ebből áll, túlparti hölgyek és urak.
Ha nem ebből, akkor az egész csupán érdekhajhász tipródás.
Csak emlékeztetőül néhány név.
Petőfit Petrovicsnak, Gárdonyit Zieglernek, Csontváryt Kosztkának hívták születésekor, és Bródy vagy Prohászka sem azzal próbált babért aratni, hogy fennen hirdette volna: gyökerei nem magyarok.
Prohászka Rózsahegyen nőtt fel, otthon németül beszéltek, utána tanult meg tótul, és majd csak tizenéves korában magyarul. Számára a magyar nyelv a hovatartozást jelentette, azt a közösséget, amelyet szolgálni akar. És sipoghatnak bármit a liberális gáncsvetők, az számít, amit Gárdonyi mondott róla: „Napba öltözött ember.”
A losonci temető váltotta ki belőle a vágyat, hogy birtokba vehesse Arany János nyelvét. Gimnáziumi tanáruk vitte ki őket oda, hogy gondozzák a város neves szülötteinek sírját. Rákóczi fejedelem titkáráé, Ráday Pálé volt az egyik, Kármán Józsefé, az íróé a másik.
Mert egy temető is ébreszthet vágyat arra, hogy életünk nemes legyen. És van is egy ideillő javaslatom. Az ifjak látogassanak el tanáraikkal a nemzeti sírkertbe, keressék fel sok más mellett a Deák-mauzóleumot. A szarkofág fölött olvastam néhány éve: „Mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedéstől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges.”
Bár ne volna érvényes! De az.
A hűség érzését kikezdte a könnyelmű „szabadság”. Innen a Nyugat csődje. A gazdaságé. A közbiztonságé. A politikáé. Az erkölcsé. S egy ideje a „multikulti” jegyében hadat üzentek a kultúrának is. A nemzeti kultúrának, természetesen.
Van pénzük rá, tegyék. Nekünk nincs annyi, viszont jó ideje látjuk, mire megy ki a játék. A liberálisok saját értékrendet barkácsoltak, és egyik percemberüket a másik után emelik a magasba. Csakhogy…
Immár nyilvánvaló, hogy matadoraik „oldalkocsis” kultúrát művelnek. Ez úgy értendő, hogy a motor nem az ő tulajdonuk, nem ők vezetik, nem ők veszik bele a benzint, nem őket büntetik meg, ha vétenek a szabályok ellen – ők az oldalkocsiban ülnek, és onnan kürtölik mosolyogva világgá, hogy a jövő a másságé.
Hogyne – a motorosok kontójára.
Van néhány kérdésem. Mi lesz, ha az oldalkocsis versenyek iránt kihuny az érdeklődés? Ha váratlanul nem lesz rájuk több pénz? Hogyan folytatják majd tovább?

Augusztus 29., vasárnap
Káprázatos fényekkel kezdődött a nap, mintha az ígéret földjén jártunk volna. Mi annak érezzük a Dunakanyart.
Diósjenőig autóztunk, onnan át Királyházára, majd végig a Kemence-patak mellett, egészen az Ipolyig.
Egy helyen megálltunk. A tisztás mögött sűrű erdő, balladás homály, titokzatos csend. Leterítettük a plédet. Félig a napon, félig az árnyékban – arányosan a távolodó nyárral és a közeledő ősszel.
Thoreau jutott eszembe. Másfél száz éve volt bátorsága megvalósítani Amerikában, amit Emerson hirdetett: az „önmagukra támaszkodást”. Végzett a Harvardon, s hogy igazolja mesterét, két keze munkájával felépített a Walden-tó partján egy kunyhót. Két évig abban élt. Mindent megtermelt, amire szüksége volt, gondolatairól és tapasztalatairól pedig írt egy könyvet Walden címmel, amely a polcon a Tao-tö-king, Marcus Aurelius elmélkedései s Attar bölcselete, A madarak tanácskozása mellé kívánkozik.
A hegy, az erdő és csend testvérük szerénységre intik az embert. Hisz ami körülveszi a rengetegben, megvolt ezer éve éppen úgy, ahogy meglesz ezer év múlva is. A hegynek nem kell igyekeznie, hogy jelet hagyjon, ami oly fontos néhány izgága embernek.
Egyébként is mit hagynak maguk mögött? Pár karcolást, amelyet ma még jegyez a Halhatatlansági Hivatal, de nem sokáig. Itt az új évezred, kell a hely az ő szülötteinek, s ez ködbe vonja szép lassan a régieket.
Hányan ismerik ma Seneca nevét? Thomas Becketét? Bél Mátyásét? Bay Zoltánét? Korának nagyja volt mind.
Örüljünk annak, hogy kicsinységünk képessé tesz minket arra, hogy csodálhassuk a nagyságot. Elsősorban a természetét. A hegyekét, a vizekét, az erdőét. Istenemre mondom, nagyszerű volt érezni azon a tisztáson, milyen nyugalom, ha kicsinységét tudomásul veszi az ember.
Alighanem Thoreau-t is részesítette a Teremtő ebből a felismerésből, s ő diktálta neki: „A nemzetekben esztelen becsvágy dúl, hogy emléküket minél nagyobb mennyiségű faragott kővel örökítsék meg. Mi volna, ha ugyanannyi fáradságot fordítanának rá, hogy elméjüket faragják-csiszolják?”
Magunkon fúrni-faragni: alighanem ez a legfontosabb dolgunk. A világ – nézzünk meg egy rózsát, egy arab telivért – tökéletes. Csodálnunk kell, és nem fejlődést trombitálni.