2008-as világgazdasági válság óta nem ritka, hogy az állam a piac szabályozásának különféle eszközeihez nyúl. A korábbi szabályzásnélküliség és a bankok etikátlan eljárása, valamint az előreláthatólag fizetésképtelen adósoknak juttatott hitelek bedőlése elgondolkodtatta az európai és amerikai döntéshozókat a kapitalizmus hogyan továbbjáról.
Obama elnöknek igyekeznie kellett, hogy az idén novemberben várhatóan bekövetkező republikánus fordulat előtt elfogadtassa fontosabb társadalom- és gazdaságpolitikai reformjait. A 2010. őszi, úgynevezett félidei kongreszszusi választásokon ugyan az elnök pártja vélhetően megőrzi majd a szenátusi helyek többségét, de a képviselőházban konzervatív átrendeződés valószínűsíthető. Ezt követően Obama olyan helyzetbe kerülhet, mint Clinton első ciklusa alatt, amikor is a Newt Gingrich vezette „konzervatív forradalom” (Lee Edwards kifejezése) 1994-től kezdve megbénította a baloldal törvénykezését. A jogszabályok elfogadásához ugyanis mindkét kamara jóváhagyása szükséges. Első hivatalban töltött éve alatt Obama állami pénzek bevonásával végrehajtotta gazdaságélénkítő programját, majd idén tavasszal megszavaztatta az egészségügyi reformot, amely lényegében a társadalombiztosítás nem kötelező, ámde általánosnak tekinthető bevezetését jelentette. A 2010. július 21-én aláírt – tavaly december óta viták és törvényhozási hercehurcák kereszttüzében álló – „Wall Street-reform és fogyasztóvédelmi törvény” Obama harmadik olyan intézkedése már, amely szervesen illeszkedik a baloldali-liberális elvárásokhoz, ráadásul az elnök társadalomképéhez is passzol.
A Newsweek lapszerkesztője, Jonathan Alter szerint az eddigi nagy horderejű intézkedések közül az egészségügyi reform és a pénzpiacot érintő szabályrendszer elfogadásával Obama két legfontosabb törekvése közül pont kettő valósult meg. A szerző ugyan cáfolta, hogy a több nemzedék életére komoly hatással lévő Obama-care mellett a növekvő számú munkanélküliek és eladósodottak sorsában azonnali változást nem hozó törvény miatt a demokratáknak esélyük volna a novemberi republikánus fordulat megakadályozására, azt viszont megjegyezte, hogy F. D. Roosevelt első hivatali événél is eredményesebb regulációs intézkedéssorozat zajlik napjaink Amerikájában.
Hihetünk neki: Alter ugyanis Obama első évét és Roosevelt első száz napját egy-egy könyvben dolgozta fel korábban. A Christopher Frank massachusettsi demokrata képviselő és Chris Dodd connecticuti demokrata szenátor (a szenátus bankügyi bizottságának elnöke) által kidolgozott, 2319 oldalas óriástörvény ünnepélyes szignálásakor Obama kijelentette, hogy a Dodd–Frank-act után „nem lesz több bankmentő intézkedés az adófizetők pénzéből”, hiszen ezzel elejét lehet venni a pénzintézetek túlzott kockázatvállalásának és a nem megfelelő ellenőrzés miatt bekövetkező hitel- és bankbedőléseknek. Érvelése szerint ugyanis a rossz felügyeleti rendszer által lehetővé tett nagybankos rizikózás vezetett a hitelválsághoz, amely után a vakmerőségükön rajtavesztett pénzintézeteket az adófizetők pénzén kellett megmenteni, nehogy egész Amerika pénzpiaca összeomoljon.
A Dodd–Frank-törvény hivatalos célja szerint a pénzügyi világ átláthatóságát és stabilitását szolgálja, védelmezi a hitelfogyasztókat, és lehetetlenné teszi a gigantikusra duzzadt bankok hatalmas robajjal járó – és a részvényesek betéteit maga alá temető – bedőléseit. Mindezt sok-sok, többszintű állami szabályozással. Ezzel F. D. Roosevelt kora óta – egy újabb és ismét Amerikából induló gazdasági válság idején – a legnagyobb szövetségi módosítás történt az Egyesült Államok pénzügyi életében. Részleteiben arról van ugyanis szó, hogy a törvény központosítja és újrarendezi a pénzpiacot felügyelő állami hivatalokat, monitoringszerveket, miközben tucatnyi új ellenőrző testületet is létrehoz. Ezek elejét veszik a túlzottan kockázatos hitelkihelyezéseknek és az adósokra történő költségáthárításnak. A törvény értelmében az állam a korábbinál sokkal szorosabb felügyeletet gyakorolhat a bankvilág működése fölött, pénzpiaci szabványokat rendel el, a Fedtől (az amerikai nemzeti banktól) pedig feladatokat csoportosít át az újonnan alakult szövetségi szervekhez. A törvény fő célja, hogy a „too big to fail” (a bukáshoz túlságosan nagy) bankokat megóvja attól, hogy ismét előforduljon a 2008-as dominóeffektus. A törvény megalkotói szerint ennek úgy lehet elébe menni, hogy nem teszik többé lehetővé a rizikós banki műveleteket, valamint nem engedik, hogy a bankok a betétesek pénzével „kaszinózzanak”, azaz magas kockázatú befektetésekbe invesztáljanak, az óriási profitot megtartva, de a tőkét a betétállományból képezve. Ráadásul a gigantikusra nőtt pénzintézeteket könnyebben fel lehet majd darabolni, és a 2008 előtt igencsak slendriánul dolgozó hitelminősítőket nagyobb szakmai körültekintésre, törvényi felelősségre lehet szorítani.
Az senkit sem lepett meg, hogy a kétpártinak mondott Dodd–Frank-törvényt a republikánusok ellenezték, és az Amerikai Bankárszövetség vezetője is hevesen kritizálta, mondván, pár év múlva pénzügyi káoszhoz vezet az új ellenőrzési mechanizmusok sora. A pénzügyi körök szócsövének tartott The Wall Street Journalban John B. Taylor stanfordi közgazdász azért bírálta a jogszabályt, mert véleménye szerint éppen a bankmentő csomagok gyakorlatát fogja folytatni, de nem oldja meg az olyan alapvető problémákat, mint a válságért felelőssé tehető, állami támogatásban részesülő piaci hitelminősítők (Fannie Mae és Freddie Mac) hibás gyakorlata. Taylor ezenkívül az új szabályozó-ellenőrző hivatalok hozzá nem értését teszi szóvá, és az egész törvény alapproblémáját a gazdasági válság okainak rossz megközelítésében látja, hiszen Obamáék a feladatát jól ellátó Fedtől vesznek el jogokat, miközben a felelőtlen és szövetségi pénzekből támogatott hitelkihelyezés gyakorlatához nem nyúlnak. A The Wall Street Journal „hivatalból” szkeptikus szerzőjének véleményéhez hasonlóan a konzervatív The American Spectator „drága, kontraproduktív és alkotmányellenes monstrumnak” nevezte a Dodd–Frank-törvényt, amely éppen a kormányzattól függő pénzügyi és hitelpiaci szereplőket nem bántja, amelyek pedig igencsak érintettek voltak a válság kirobbanásában. A Financial Timesban Viral V. Acharya közgazdászprofesszor – a megjelenés alatt álló Regulating Wall Street című könyv társszerkesztője – azért elégedetlenkedett az akkor még aláírásra váró javaslattal, mert az sem a rizikóvállalást nem csökkenti, sem érdemi szabályzásra nem vezet. Az The Economist állásfoglalása szerint viszont a fő cél teljesült, hiszen olyan törvényt alkottak, amely kiküszöböli, hogy még egyszer előforduljon az, ami két-három évvel ezelőtt. A lap fontos lépésnek nevezte, hogy a Dodd–Frank-törvény centralizálja a korábban hiányos amerikai pénzügyi ellenőrzés diribdarabjait, és csökkenti a kockázatvállalás esélyeit, illetve védi a fogyasztókat. Azt viszont cáfolta, hogy Amerikán kívül is követésre találna a rendelkezés, hiszen olyannyira a tengerentúli rendszerre szabva készült.
Ezzel az állítással kapcsolatban viszont a Prospect Magazine szerzője, az IMF korábbi vezető közgazdásza és gigabankszakértő, Simon Johnson MIT-professzor fogalmazta meg kételyeit. Véleménye szerint ugyanis az USA százhúsz évvel az első trösztellenes törvény elfogadása után ismét antikartell-folyamatokat indíthat el a világban. Könnyen lehet, hogy az 1890-es Sherman Antitrust Act (trösztellenes törvény) példája nyomán a Dodd–Frank-törvénycsomag hasonlóképpen világméretű következményekhez vezethet. Ami a századfordulón az iparbárók birodalmainak kisebb részekre szedésével történt, az most a globális „big business” életében válik valóra, miután Amerika üzleti élete már gyökeresen átrendeződött. Míg ugyanis a XIX. század végén a nagyipari cégek kartellbe tömörülését és egyeduralkodóvá válását szankcionálták, addig a XXI. század elején a mamutbankok feldarabolását is lehetővé tevő pénzpiaci reguláció valósul meg.
Az egyes gazdasági szektorokat eluraló és a piacot monopolizáló vállalatbirodalmak és a versenytársak kirekesztésére társuló óriáscégek méreteinek és lehetőségeinek lefaragása érdekében született és a beterjesztőjéről, John Sherman ohiói republikánus szenátorról elnevezett törvényt párttársa, Benjamin Harrison elnök (1889–1893) írta alá, éppen 1890 júliusában. A szenátus pénzügyi bizottságát vezető Sherman célja az volt, hogy a közkeletű, de helytelen elnevezéssel trösztnek nevezett monopóliumokat szét lehessen bontani, és ezzel garantálható legyen a piaci verseny. A törvényt persze volt, aki ellenezte, azt állítva, hogy a „trösztök” olcsóbban termelnek, mások pedig a most is hallható érveket hangoztatták, melyek szerint az állami szabályozás torzítja a beleszólást nem igénylő piaci mechanizmust. A Sherman-törvény tömeges alkalmazására a XX. század első két évtizedében került sor, amelyet emiatt „progresszív kornak” is neveznek. Két republikánus elnök három és egy demokrata elnök két ciklusa kellett ahhoz, hogy a törvény rendelkezéseit beteljesítsék, elsősorban a polgárháborút követő szabadpiaci korszak negyven éve alatt elburjánzó vasútépítő társaságok, nagyipari óriások, dohány- és olajvállalatok ellen. Theodore Roosevelt (1901–1909) idején egyenesen trösztellenes kampány indult, amelynek kitüntetett pontja az Északi Vasúttársaság elleni fellépés volt. Az őt követő republikánus Taft elnök (1909–1913) adminisztrációja alatt kilencven eljárás indult olyan monopóliumokkal szemben, mint az Amerikai Dohánytársaság és a Standard Oil. A demokrata Woodrow Wilson (1913–1921) első ciklusa során fogadták el az 1914-es Clayton-törvényt, amely többek között felállította a Szövetségi Kereskedelmi Tanácsot. Az első világháború után a Sherman-törvény alkalmazása háttérbe szorult, majd Roosevelt elnöksége idején újították fel ismét használatát, és 1936-ban rögtön tovább is fejlesztették a Robinson–Patman-törvénnyel.
Közepes üzem és farmgazdaság: ez volt a XIX–XX. század fordulóján az amerikai gazdaság alapja. A piaci versenyben egyenlő feltételekkel részt vevő vállalkozók, beruházók ideálját viszont veszélybe sodorták a „trösztök”, amelyek urai egy idő után – Theo-dore Rooseveltnek különösen ellenszenves módon – gazdasági tőkéjüket politikai hatalommá kívánták konvertálni. A republikánusok révén bevezetett trösztellenes intézkedések annak idején a piaci viszonyok versenyszerűségét és ennek tisztaságát kívánták garantálni. Több mint száz év múlva a jelenlegi demokrata kormányzat a pénzpiac megregulázását igyekszik elérni, de kérdéses, hogy nem inkább az egy évszázaddal ezelőtt még munkán és teljesítményen alapuló piaci-gazdasági viselkedést kellene valahogy visszaállítani, mintsem szabályokkal ellátni a spekulációban és rizikózásban utazó nagybankokat és az átláthatatlan állami dotálással működő hitelminősítőket. Elgondolkodtató ugyanis, hogy Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című könyvében – amelyet amerikai látogatásának hatására 1905–1906-ban írt – az USA piacgazdaságának alapját a protestáns munkaetikán nyugvó kis és közepes gyárakban látta, nem pedig a nemzetek és erkölcsök feletti mamutokban.
Amelyek, ha elővigyázatlanságuk miatt végigdőlnek valahol, egy egész kontinenst temetnek maguk alá.
origo.hu
Holtan került elő a kilenc éve nyomtalanul eltűnt szegedi egyetemista
