Méh

A fiúknak parancsot adtam, kíméletlenül túrják fel a szobákat. A kis, kövérkés öregasszony izzadva szaladgált a nyomukban, a srácok biztos kézzel szétdobálták a tiszta fehérneműt, lesöpörték a polcokat. A vén földgömb kobakját beszakították, belekukkantottak. Az öregasszony feljajdult, mintha az ő fejét verték volna be, pedig fix, hogy azt a golyóbist az életben semmire sem használta, álmodni sem álmodott más útról, mint ami a gyártól eddig a külvárosi házig meg vissza vezet. Régi típusú személyit nyomott a kezembe, a munkahely is be volt jegyezve, Mátyásföldi Cérnagyár, az az üzem is rajta van a földgömbön, melynek a belsejébe a hasadáson át vastagon zuhog be az egyik óceán. Ott a gömbön az öregasszony is, aki nyilván ugyanazt a három műveletet végezte egy gépen negyven évig.
Biztos egyszer sem vétette el, koncentrált, hogy ne rontsa el, imádhatták a gyárban, koncentrált, hogy az emberi kapcsolatait se rontsa el. Nem úgy, mint én, aki sehogy sem ismerem ki magam a nőkön. Vagy csalhatatlan érzékkel mindig a kiismerhetetleneket szúrom ki a nők hatalmas tömegéből. Vagy arra vágyom, hogy a kiismerhetetlenek kínozzanak, ez beteges, hagyjuk is, meló van. Sajthóné Péteri Aranka (igazolványba való név!) piszkosul koncentrál, jastenem, ismételgeti, vászon zsebkendővel törölgeti kivörösödött szemét, ki mos ma még vászon zsebkendőt, hát az, akinek öt percbe sem telik megvarrni egyet, ott áll a sarokban a vasöntvény alapzatú, lábtós öreg Singer, az öregfiú nagy buherabéla: porszívó motort is fabrikált rá.
Ez meg mi a fene, azt hittem, légy szállt a nyakamra, odakapok, dehogy, úristen, kiver a verejték, ha belém nyomja a fullánkját, nemcsak neki vége, hanem nekem is, allergiás vagyok a csípésre, kellene lennie kalciuminjekciómnak, patikában kapható, sosem veszek, úgysem csíp meg, mi van, ha mégis. Hajszálon múlott, a nyaki ütőérben a méreg gyorsan terjed, fontos szerveket bénít le, szép kis ügy lenne gyilkosság után nyomozva kinyiffanni egy külvárosi házban, bulvárhírként terjedne, az emberek röhögnének, egy tahó rendőrrel kevesebb, sok ész, halálra csípette magát egy édességet előállító rovarral.
A kert végében szálldogáló hatlábúak is csak a kaptártól a rétre, a rétről a kaptárig vezető utat ismerik, mézgyári alkalmazottak életfogytig, védik otthonukat, csupa Sajthóné, bár ő nem képes ölni érte. Az öregfiú más tészta, van fullánkja, ott lógnak a műhelyben a sarlók, a kaszák, parasztvér nem válik vízzé. A hátamon feláll a szőr, eszembe jut a történelemkönyvből a kiegyenesített kaszával harcba induló parasztság, az öreg simán kikanyarítana egy szelet disznósajtot a gyomromból, vagy fél suhintással elmetszené az ütőeremet, pont ott, ahol miniatűr ügynöke végül nem csípett belém.
Jastenem, tisztára összekeverik a gyógyszereket, kisnyugdíjasok vagyunk mink, nem bűnözők, mit mind szekíroznak, nyilván békáshetyei tájnyelv, a személyiben ez a születés helye, sose hittem volna, hogy ilyen is van azon a beszakadt földgömbön, amelyre most az egyik srác rá is lép, nagyot reccsen, jastenem, az unokámé, mér nem vigyáznak. Parancsunk van, néni, érti, ekkor ront be az öreg a házba, hallotta az asszony sipákolását, üvöltözik, majd megmutatom én, ki parancsol itten, szíjas nyakán drótkötél inak feszülnek, ha megüt, az félig megoldás, bezsuppolnánk hatóság elleni erőszakért. Harmadszor borsózik a hátam, megfáztam a cukrászda előtt az esőben, ilyet, nyáron megfázni, ő pedig nem jött el, zavarban sem volt utólag, olyan cuki ez a náthás hang, ihattam volna egy forró teát, ő egyszerűen nem tudott átvergődni a városon, a mobilja is lemerült, bocsi, felkacagott, részéről el is volt intézve a dolog, nem vagyok normális.
Az öregasszony végül kitolta a kertbe, menjél, papa, inkább nézz rá a mézre, ne mind itt zavarkodjál, jastenem, világéletében forrófejű volt, biztos úr, ha tyúkszemére léptek, csattant a szava meg az ökle, amíg félmázsás vasakat emelgetett a gyárban, meg is hunyászkodtak tőle az emberek. Mastan má megroggyant, csak a mérge meg a mellénye a régi, nem győzöm csitítni. Kikacagják, mint ez az Imre szomszéd, szegény, isten nyugosztalja, jastenem, szép, mázsa körüli, nagy ember volt, aztán csak egy kupac ruha a földön, ugyan, ki tesz ilyet, biztos úr.
Egy biztos, ezek ketten úgy acsarkodtak egymásra, mint két rossz kutya, a tanúvallomások egybevágnak. Az öreg feltett egy adag kutyapiszkot a lapátra, csinált a Morzsi bőven, azt áthajította, csurom olyan lett az Imréék kerti asztala. Az meg erre kővel vágta be a verandaablakot. Máskor az Imre rakta ki újan vett magnóját a kertbe, bömbölt a zene süketülésig. Az öreg odaállt a slaggal, és locsolta a bugyborékoló szerkentyűt, míg csak nem szólt többé. Imre áramot vezetett a kerítésbe, kellett új kutyát nézni a szegény Morzsi helyett. Az öreg egy póznára kötözött késsel kibökte az Imre vén Skodájának kerekét. Amit ezek ketten összekáromkodtak, jastenem, az öregasszony győzte mormolni a rózsafüzért, hogy hatástalanítsa a csípésnél halálosabb bűnnek mérgét. Végül az öreg böhöm vasrudakra vastag hullámpalát szerelt fel kerítésnek, azóta azon át hörögte az Imre, látta ám az öreget, amint saját sliccét markolászva bámulja az ő napozó feleségét. Mire az öreg, hogy a szomszéd csak irigykedik, mert neki már nincs mivel micsinálni, parlagon heverteti a jóforma asszonkáját, azzal neki a palánknak, döngették kétfelől a partvisnyéllel.
Gyanús az öreg persze, hányszor bömbölte, megöllek, mocskos gazember, az anyád istállóját, cifrábbakat is. Alibije viszont van – három taggal snóblizott, mikor a szomszédot halántékon lőtték. Igaz, közben kilépett cigarettázni, egy-két percig odamaradt. Katonaszökevény volt a háborúban, és a gyilkosságot kőkorszaki masinával követték el. A fegyver karbantartása láthatólag nem gond, a műhelyben ott a sok szétkapott hűtőszekrény, kibelezett centrifugamotor. A lövés érkezhetett persze az utcáról is, és az öregnek túlságosan remeg a keze ahhoz, hogy hipp-hopp halántékon trafáljon valakit a palánk résén keresztül. Talán nem lesz meg a pisztoly, eltűnhetett egy csatornanyílásban is, bár Sajthóné szerint a férje ki sem mozdult azóta otthonról. Így is gyanús a pasas, de ha meglenne a fegyver, nem kéne fölösleges köröket futni.
A kert végében ott áll az öreg méhészmaszkban, kesztyűsen, megzavarodott rovarok zsongják körül dühödt felhőben, időnként közibük pöffent a füstölővel. Idegesen végigsimítok a nyakam bőrén. A kecskelábú kerti asztalon dunsztosüveg sugárzik csordultig színarannyal, felemelem, lárvatetemek lebegnek benne. Képzeletemben hirtelen matt fényű, világháborús pisztolyforma feketéllik egy kaptárnyi méz legalján. A halál édessége, mormogom, leteszem az üveget, és töprengve megnyalom ragacsos ujjamat.