Egymás után látnak napvilágot az új külpolitikai doktrínák. Nem véletlenül, hiszen új kihívások jelennek meg, változnak az erőviszonyok, egyszóval átalakulóban van a világ. Sokak szerint ezt a mozgást igyekszik követni az orosz külpolitika is. Legalábbis ezt olvasták ki az elemzők az utóbbi hónapok megnyilvánulásaiból, a Russzkij Newsweekben kiszivárogtatott munkaanyagból s Dmitrij Medvegyevnek a nyári nagyköveti értekezleten elmondott beszédéből. Valóban új irányt vett az orosz külpolitika?
– Az említett cikk, illetve beszéd nem utal olyan jellegű fordulatra, amelyet kiolvastak belőlük. Sokan például úgy interpretálták az említett hetilap írását, mintha a nyugati kapcsolatok javításának titkos terve lenne. Én nem találtam erre vonatkozó konkrét utalásokat a publikált dokumentumban. Az is tény ugyanakkor, hogy ma senki sem beszél a NATO általi bekerítettségről és külső fenyegetésről, amely pedig szerepel Oroszország hivatalos katonai doktrínájában. Kétségkívül érzékelhető tehát egyfajta nyitás, azonban ez már egyáltalán nem újdonság. Úgy fogalmaznék inkább, hogy nem csupán a külpolitika, hanem az általános helyzet változott. Oroszország 2008 után megértette, hogy a másfél évtizede kitűzött célok teljesültek. A grúziai háború és a globális gazdasági válság következménye, hogy bár erről nyíltan nem beszélnek, de a világ a posztszovjet térségben dominánsnak ismeri el az orosz érdekeket. Egyrészt sokakat meglepett, hogy Oroszország kész és képes is erő alkalmazására, másrészt a válság átírta a nagyhatalmak prioritásait. Moszkva számára ez a helyzet lehetőséget teremtett befolyása visszaállítására a posztszovjet térségben. Az is nyilvánvalóvá vált azonban, hogy csak úgy tud élni e lehetőséggel, ha megteremti hozzá a belső gazdasági, politikai, intellektuális feltételeket, s ezzel egyidejűleg visszafogottan viszonyul bármiféle expanzióhoz. Erről szól a mai gondolkodás, középpontjában a modernizáció, benne a külpolitikai megújulás szükségességével. Mindenki megértette ugyanis, hogy meg kell teremteni a nemzeti érdekérvényesítés új formáit, növelve mindenekelőtt az ország belső képességeit. Ebből külpolitikai értelemben egyenesen következik, hogy Oroszország olyan korszerű, az innovációra is kiterjedő együttműködést alakítson ki az Egyesült Államokkal, Németországgal, Olaszországgal és általában véve az Európai Unióval, valamint keleti szomszédságával, amely segítheti a modernizációját. Ez nem ázsiai fordulatot jelent, az azonban már nem olyan egyértelmű, mint volt régen, hogy a Nyugat lehet a modernizáció egyetlen forrása.
– Ez egyben jelenti azt is, hogy háttérbe szorult az orosz diplomáciai gondolkodásban a posztszovjet térség?
– Prioritásként Medvegyev a nyugati, úgynevezett modernizációs szövetségeket, az ázsiai, csendes-óceáni régiót, valamint a „közelkülföldet” említette, ám a megközelítés új, hiszen a posztszovjet térség ugyanúgy modernizációra szorul, mint maga Oroszország. Ezért Moszkva kezdi érteni, hogy kölcsönösen előnyös, mindkét oldal fejlődését segítő együttműködési projekteket kell javasolnia szomszédainak. Eközben nem változik az orosz külpolitika külső impulzusokra reagáló, követő jellege, így sok függ majd a külső környezettől, a világ változásai befolyásolják a diplomácia mozgását is.
– Az utóbbi hónapokban azt is hallhattuk külpolitikai körökben, hogy „Oroszországról az európai országok számára kívánatos partner és szövetséges képét kell kialakítani”. Marad tehát fő stratégiai irányként mégiscsak Európa?
– Az Ázsiára irányuló nagyobb figyelem szükségszerűség. Már csak azért is, mert az ország területének kétharmada ezen a földrészen van. Ráadásul a keleti kapcsolatokban rejlő lehetőségek mindeddig nagyrészt kihasználatlanok maradtak. Nem lehet tehát szembeállítani az ázsiai és az európai irányt. Egyszerűen arról van szó, hogy aktívabbnak kell lenni a világ azon részein is, ahová éppen áthelyeződik a súlypont. Ázsiai viszonylatban egyébként Oroszország mind gazdasági, mind demográfiai s immár technológiai értelemben is gyenge hatalom, ezért veszíteni fog, ha csak úgy önmagában jelenik meg. Nagy lehetősége a hídszerep, a tranzit biztosítása a Kelet és a Nyugat között. Az ideális tehát az, ha az orosz külpolitika párhuzamosan építi a kapcsolatokat nyugat és kelet felé is. Más kérdés, hogy immár kelet felé fordult ugyan a figyelem, ám egyrészt nem igazán tudjuk, mit is kezdjünk Ázsiával, másrészt Ázsia soha nem sajátjaként, hanem külső hatalomként tekint Oroszországra. Európával egyértelmű a kulturális, civilizációs közösség, Európa viszont mindinkább veszít stratégiai jelentőségéből, egyre kisebb a szerepe a világpolitikában.
– Akkor már az sem sokat számít, hogy az Európai Unió és Oroszország közeledését sokáig inkább akadályozó közép-európai országok magatartása megváltozott? Mit jelent Oroszország számára ez a régió?
– Úgy látom, hogy Közép-Európa az unió nyugati országai számára is kevesebbet jelent, mint két éve, a gazdasági válság ugyanis átrendezte az erőviszonyokat, egyértelművé tette, ki a fontosabb. Ami pedig Oroszországot illeti, úgy tűnik, a lisszaboni szerződés a várttal éppen ellentétes hatást ért el. Nincs egységes európai külpolitika, a tagországok egyre kevésbé Brüsszelen keresztül, inkább külön-külön igyekeznek érvényesíteni érdekeiket. Ez pedig nemcsak Németországra vagy Olaszországra, hanem Lengyelországra, Romániára vagy bizonyos mértékben Magyarországra is érvényes. Így van ez az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokban is, amelyekre kedvezően hat az általános politikai feszültség csökkenése s a gazdasági szempontok előtérbe kerülése. Ezek a változások kompromisszumkészebbé teszik Kelet-Közép-Európát is, Oroszország számára pedig megkönnyíti a helyzetet az erőviszonyok letisztulása.
– S hogyan illik e képbe az orosz–amerikai kapcsolatok normalizálódása?
– Úgy, hogy ugyan egyre csökkenő mértékben, de Európa mindig Amerika felé orientálódott. Más kérdés, hogy az orosz–amerikai kapcsolatokban az újraindítás, úgynevezett reset ellenére sem fejlődött ki igazán új minőség. Mindkét részről bejelentették, hogy újraértékelik a két ország stratégiai kapcsolatait, ám ennél több nem történt. A közhangulat alig változott. A két ország ugyan már huszonöt éve nem ellensége egymásnak, de még mindig úgy tekint a másikra, mint „hanyatló hatalomra”. Az amerikaiak számára Oroszország jövőtlen államnak tűnik, így nem veszik komolyan Moszkva azon ambícióját, hogy teljes jogú globális szereplőként kezeljék, míg Oroszország nem tud szabadulni attól a rögeszméjétől, hogy Amerika végérvényesen elveszítette globális dominanciáját. Obama igyekszik az orosz egót megszólítva olyan gesztusokat tenni, amelyeket Moszkva korábban nagyon szívesen látott volna, de a Kremlt ez ma már nem elégíti ki. Ez az újraindítás tehát csupán a Bush-korszakra egy idő után jellemző feszült viszonyt zárta le, s az általános hangulat normalizálásával megteremtette a lehetőséget az előrelépésre olyan hagyományos témákban, mint a leszerelés vagy Afganisztán. Nem világos azonban, hogyan tovább. Bonyolítja a helyzetet, hogy Obama mozgástere szűkül a demokraták novemberi várható visszaszorulásával. Ez kihat a külpolitikára is, így visszaesésre kell számítani az orosz–amerikai kapcsolatokban. Nem beszélve arról, hogy 2012-höz közeledve Oroszországban is kibontakozik valamiféle kampány. Ez olyan objektív helyzet, amelyre fel kell készülni.
– Az orosz–amerikai enyhüléssel párhuzamosan oldódott a feszültség Moszkva és a NATO között is. Ez ugyan nem meglepő, de egyre többen vetik fel, hogy egy átrendeződő biztonsági struktúrában Oroszország egykor akár a NATO tagja is lehet. El tudja ezt képzelni?
– Soha ne mondd, hogy soha, ám ami a NATO és Oroszország kapcsolatának javulását illeti, a viszony jobb, mint két évvel ezelőtt volt, de az igazi áttöréshez mindkét félnek változtatnia kell a hozzáállásán. A kapcsolatok sokkal lassabban fejlődnek, mint ahogy azt a helyzet engedné, ennek pedig legfőbb oka a bizalom hiánya. A mostani javulás alapvetően tényleg csupán az orosz–amerikai viszony normalizálódásának a következménye. Ha ez a viszony romlik, az látszani fog az orosz–NATO kapcsolatokon is. De nem is ez a fontos, sokkal inkább az, hogy maga a NATO nincs tisztában azzal, hogyan tovább, s ezen nem segít az új feladatok meghatározásában gyenge új stratégiai doktrína sem. Moszkva tagsága sem csupán azért merül fel, mert valamit kezdeni kell Oroszországgal, hanem mert valamiféle új biztonságpolitikai megközelítésre van szüksége a világnak. Új feladatokat, új szövetségeseket, új értelmet kell adni a szervezet létezésének. Két éve fel sem merülhetett Oroszország bevonásának a gondolata, ma pedig egyre többen beszélnek róla. Szerintem ez ma nem reális, de az biztos, hogy néhány év múlva másképp látja a világot mind Moszkva, mind az észak-atlanti szövetség. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy Oroszország belép a NATO-ba, ám nem kizárt, hogy egy új biztonsági keretben együtt lesz a tagországaival.
– Az elmondottak alapján is igazat kell adni azoknak, akik úgy vélik, a világ változásai az orosz külpolitikai gondolkodást is arra sarkallják, hogy szakítson a régi sztereotípiákkal, az új kihívások felé forduljon, s ha kell, a mosolygósabb arcát mutassa…
– Ezt a mosolygós arcot én nem bánom, mert azt jelenti, Oroszország megértette, hogy másképp kell viselkedni a mai világban. Ez a pozitív hozzáállás egyben a helyreállt önbizalomról is árulkodik. S ha a „mosolydiplomácia” szellemében végre le tudja küzdeni a Szovjetunió összeomlása óta meglévő kínzó kisebbrendűségi komplexusát, talán csakugyan új fejezet kezdődik.
origo.hu
Megrázó képeken az alsónemesapáti buszbaleset helyszíne
