Rejtélyek a romagyilkosságok ügyében

Hosszú ideig fogunk még hallani közelmúlt történelmünk leghírhedtebb bűnügyéről, a romagyilkosságokról. A nyomozás lezárult, a feltételezett tettesek előzetes letartóztatásban részleges beismerő vallomást tettek. Borítékolható, hogy a bírósági tárgyalásig újabb, valós és valótlan információkra derül fény, amelyek a közvéleményt befolyásolni, rosszabb esetben manipulálni fogják. A dolgok jelenlegi állása szerint a főszereplők és más érintettek ismertek. De vajon bővülhet a kör? A letartóztatásokat követően sokat sejtető kérdések tucatját teszik fel tekintélyes napilapok és hírcsatornák. Az újságírókat és riportereket nem lehet a fantázia hiányával vádolni. A kérdésekben persze benne van a válasz is, de csak a hipotézis szintjén. A közvélemény megint megkapta a maga gumicsontját. Lehet gyártani a teóriákat, összeesküvés-elméleteket. Egyikbe belefér még az is, hogy az egész gyilkosságsorozatot a titkosszolgálatok vezényelték le (ma már itt tartunk), vagy csupán egy szélsőséges rasszista csoport számlájára írható. Megértem az utóbbiban kétkedőket. A Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) és a Katonai Biztonsági Hivatal (KBH) erre jó okot adott. Ellentmondásos nyilatkozataik ellenére meggyőződésem, hogy direkt módon egyikük sem részese a gyilkosságsorozatnak. Mert ha igen, nagyon nagy a baj. Demokratikus államokban nincs egyetlen titkosszolgálat sem, amely ilyen bűntényt a saját szakállára tervezne meg és hajtana vagy hajtatna végre. Ugye, ezt nem kell részletezni? Ehhez utasítás kell, amelyet nem a Bükkben dolgozó mészégetők fogalmaznak meg. De maradjunk az ismert tényeknél, elég ellentmondást tartalmaznak azok is. Figyelmet érdemelnek a halálbrigádot a helyszínekre fuvarozó volt szerződéses katona, koszovói veterán újabb és újabb részleteket feltáró vallomásai és nyilatkozatai a médiának arról, hogy a KBH ügynöke volt. Tartójával a kislétai gyilkosság előtt találkozott utoljára, de nem árulta el társait. Állítását megerősíti volt tartójának, a KBH századosának rendőri kihallgatásáról készült, s a média által megszerzett (?) jegyzőkönyv is. Az, hogy az alig félórás találkozón pontosan mi hangzott el, véleményem szerint a bírói szakban sem fog kiderülni. Mindketten kényszerpályán mozognak. A gyanúsított a bőrét menti, még államtitoksértés árán is. Védője nyilván úgy gondolja, ha sikerül a felelősséget vagy annak egy részét a titkosszolgálatra áthárítani, a büntetés akár korlátlan mértékben is enyhíthető. A taktika reményt keltett a gyilkosokban is. Újabban szárnyra keltek olyan hírek, miszerint ők is kapcsolatban állhattak a titkosszolgálattal. A védelem nagy kockázatot vállal. A KBH megnevezett századosa sincs könnyű helyzetben. Ha kapott releváns információt ügynökétől, azért, ha nem, azért. Az utóbbi hihető. Egy biztos: többéves együttműködés után sem ismerte meg ügynöke igazi arcát. Ez nem válik dicsőségére. Lehet véleményünk a többi, eddig megismert bűnöző, titkosszolgálati és rendőri szerv vagy a sajtó munkatársainak magatartásáról, megnyilvánulásairól. Levonhatunk következtetéseket is, de egyelőre mindent fenntartással! Hiteles adatokkal a szakértők fognak szolgálni, az ítélet meghozatala pedig kizárólag a bíróság dolga.
A személyi oldal szereplőinek vizsgálata mellett fel kell tennünk azt a kérdést is, hogyan történhetett meg ez a példa nélküli gyilkosságsorozat? Véleményem szerint a halálbrigád és a bűnüldöző szervek tehetetlensége épp oly társadalmi termék, mint a Kossuth teret körbezáró hármas fémkordon darabjai. Egy beteg társadalom groteszk termékei. Ki merem mondani, a fél tucat gyilkosság és támadás törvényszerűen következett be, úgy gördült le egy bukott korszak futószalagjáról, mint az előzők, de ami nem mentheti fel az elkövetőket. Semmilyen körülmények között sem. Embernek kell maradni az embertelenségben is. Még akkor is, amikor a balliberális koalíció regnálása alatt az ország soha nem látott mélypontra süllyedt. Szinte tapinthatóvá vált a politikai, gazdasági és morális válság. A negatív folyamat a puccsal miniszterelnöki székbe ültetett, milliárdossá avanzsált ex-KISZ-vezér haveri köre, holdudvara és talpnyalóik „munkásságának” köszönhetően felgyorsult. Félő volt, hogy a népharag elsöpri őket, ki tudja, mi módon. A hatalmat pedig minden áron meg kellett tartani. Bármilyen eszközzel, és bármilyen módszerrel. A hazugság, a megfélemlítés, a figyelem elterelése a valós problémákról prioritást kapott a tényleges kormányzati munkával szemben, amelyben megkülönböztetett szerepet kaptak a titkosszolgálatok, élükön a Nemzetbiztonsági Hivatal. Magyar titkosszolgálat még nem ártott annyit a nemzetnek, mint az említett hivatal az utóbbi négy évben. Hírhedt elődei legalább a látszatra adtak. Pedig nem csinált mást, mint összekeverte a lojalitást a szolgalelkűséggel. Félretéve a törvényben rögzített feladatait, feltétel nélkül teljesítette néhány hazaáruló kívánságát. A miniszterelnök cimborája megrendelésére mindig időben szállította a tömegek, kisebbségek, pártok vagy egyéb közösségek félelemben tartására, megtévesztésére alkalmas titkos információkat. Megtehette, mert a másik cimbora irányította és felügyelte az igazságszolgáltatást és a rendvédelmi szerveket. Nesze neked, hatalommegosztás! Egy boszorkánykonyhában az NBH-ra osztották a tűzifa szerepét. A kemence izzott, ötletekben, titkos receptekben nem volt hiány. Hol robbantásra készülő terroristákkal, hol nyilasokkal, méregkeverőkkel, újnácikkal, antiszemitákkal, rasszistákkal, kutakat mérgezőkkel, a demokratikus államrend erőszakos úton történő megváltoztatására készülő, gombamód szaporodó szélsőséges csoportokkal és bárkikkel, bármivel lehetett riogatni, hogy a valós problémákról eltereljék a figyelmet. Mindig állami vagy nemzeti ünnepeink, vagy az akkori ellenzék rendezvényei előtt egy-két nappal. A boszorkánykonyha asztalán volt pár pakli kártya is, ami arra várt, hogy lapokat húzzon belőle a társadalom megcélzott része. A magyarországi zsidóság volt olyan bölcs, hogy az első lapot mosolyogva visszaadta. A balliberálisok cigány kártyájából már sokan húztak úgy a többségi társadalom, mint az etnikai kisebbség részéről, és megtartották. Ez volt a cél. Sikerült is az ország egyes régióiban polgárháborús állapotokat teremteni. És nem volt titkosszolgálati vezető, aki azt mondta volna, eddig és ne tovább! A Nemzetbiztonsági Hivatal prostituálódott. Könnyű volt prostituálni, mert őket is bizonytalanságban tartotta a hatalmat ténylegesen gyakorló néhány posztkommunista. Könnyű volt, mert a rendszerváltás óta osztályvezetői szintig négyszer fejezték le a szolgálatot. A titkosszolgálatoktól menesztett szakemberek és rendőri vezetők nagy része egzisztenciáját veszítve ma úgy bolyong Záhonytól Szentgotthárdig, mint anno az orosz fehérgárdisták Sanghaj utcáin. A legfőbb vezetőkről gondoskodott a hatalom (túl sokat tudnak, be kell tömni a szájukat), a kiválasztottak és szerencsésebbek jobb esetben biztonsági cégeknél, minisztériumok háttérintézményeiben találtak „menedéket”. Lehet csodálkozni azon, hogy ebben a légkörben a titkosszolgálatok állománya tudathasadásos állapotba került, a vezetők ezerszer meggondolták, mikor, milyen információt adjanak át egymásnak vagy a rendőrségnek? Aligha. Már csak azért sem, mert a Nemzetbiztonsági Hivatalban rendre megsemmisítették még a folyamatban lévő ügyekben keletkezett információkat is. Köztük olyanokat, amelyek a köz érdeklődésére számíthattak. Ugyanakkor világgá kürtöltek államtitkokat. A szolgálatok által felderített információk nagy része soha nem ért el arra a helyre, ahol eredményesen fel is használhatták volna azokat. Köszönhetően az elavult struktúrának, a paradigmaváltás hiányának, de ezek külön tanulmányt érdemelnek. A tettesek minden bizonnyal elnyerik méltó büntetéseiket, de a vádlottak padján néhány hely üresen marad.

A szerző a Katonai Biztonsági Hivatal nyugállományú
ezredese, biztonság- és védelempolitikai szakértő