Vesztésre ítélve

Meghalt egy magyar katona Afganisztánban. Immár a harmadik. A hír megrendítő, ám egyáltalán nem meglepő. Mind gyakoribbak ugyanis a NATO-kontingens elleni támadások. A helyzet egyre romlik, s a koalíciós erők veszteségei szempontjából 104 halálos áldozattal az idei június az elmúlt kilenc év legvéresebb hónapjának bizonyult. A statisztikák is figyelmeztetők, amikor azonban a közelünkben arat az értelmetlen halál, a tragédia még élesebben veti fel a kérdést. Miért?!
Leegyszerűsítő, s cinikus is lenne e kérdésre most azt válaszolni, hogy az afganisztáni magyar jelenlétet kizárólag szövetségesi kötelezettségeink teljesítése indokolja. Ez is fontos, de e kötelezettségeinket leróhatnánk a Balkánon is. Több értelme lenne! Az is igaz, hogy az észak-atlanti szövetség most nagy bajban van, s ha a NATO kivonulna, akkor a fundamentalisták teret nyernének, ami közvetetten veszélyt jelent Európára is. Ezt nem engedhetjük. De miért kellett egyáltalán bevonulni?! A közvetlen kiváltó ok
09. 11. volt, de azóta már arra is fény derült, hogy a Pentagonban jóval előbb készen voltak az afganisztáni bevonulás tervei. Mert az Egyesült Államok szélesebb értelemben vett biztonsága szempontjából stratégiailag fontos térségről van szó. A demokráciaexport szépen hangzó, ám mint azóta kiderült, értelmetlen jelszavába csomagolt megszállás közben csak rontott a helyzeten, szétterítette a felelősséget, s ami a lényeg, nem tette biztonságosabbá a világot.
A Magyar Nemzet a kezdetektől nem ért egyet e szerepvállalással, s a mostani haláleset csak még jobban megerősíti abban a meggyőződésében, hogy a katonáinkat haza kell hívni. Az afganisztáni konfliktusnak nincs katonai megoldása. Ez a háború megnyerhetetlen. Mondják ezt már maguk a katonák, mindinkább érzi ezt az európai és immár az amerikai közvélemény, s állítja az elemzők nagy többsége is. A magyar társadalom nagyobb része soha nem támogatta ezt a missziót. Ebben a helyzetben a politika nem tehet mást, mint keresi a kiutat e zsákutcából.
Amerika kapkod. Miután belpolitikai szempontból már egyre kényelmetlenebb a dolog, s a tavaly újragondolt stratégia sem volt képes stabilizálni a helyzetet Afganisztánban, leginkább azon gondolkodik, miként lehetne valahogy emelt fővel kivonulni. Európa is egyre kényelmetlenebbül fészkelődik, de mivel katonai értelemben béna kacsa, Washingtonra vár. Mint Nick Whitney, az Európai Tanács brit külpolitikai elemzője önkritikusan megállapította, igazából katonái sem azért vannak ott a Hindukus lábánál, mert az unió oly érdekelt a régió stabilitásában, hanem mert Európa ezzel is a jó kapcsolatokat kívánja erősíteni az Egyesült Államokkal. Ezzel az idejétmúlt, passzív szemlélettel szakítani kell a sorsdöntőnek ígérkező őszi lisszaboni NATO-csúcson. Jobban kell figyelni Európa, s a saját érdekeinkre is! E gondolat jegyében vonulnak ki Afganisztánból a hollandok, s vetették fel ezt a lehetőséget a stratégia felülvizsgálatának elmaradása esetén a lengyelek is. Egyre kevésbé igaz tehát az is, hogy Afganisztánt csak úgy nem lehet otthagyni. Persze, jó lenne valamiféle rendfélét hátrahagyni, ám tény, hogy Washingtontól Londonon át Berlinig mindenütt egyre erősödnek a missziót érő bírálatok. Jó lenne – hívja fel a figyelmet minapi elemzésében a védelmi minisztérium háttérintézménye, a ZMNE SVKI –, ha a politikai vezetés is kiemelten figyelné e folyamatokat, hogy a magyar szerepvállalással kapcsolatos döntéseket a legkedvezőbb időpontban és feltételek mellett, szövetségeseivel összhangban legyen képes meghozni. Ezzel az ajánlással csak egyetérteni tudunk.