Az unió várfala

Európa öregszik. Fejlettebb és boldogabb felén a jólét kényelme, szegényebb és mostohább végein a reményteljes jövőkép hiánya szegte kedvét a gyermekvállalásnak. Bár a vészharangok szóltak eleget és zengtek hangosan, az öreg kontinensnek szembesülnie kellett a feszítő gonddal, hogy nincs, aki a nyugdíjasait eltartsa.
Nekünk persze a mi bajunk fáj a legjobban. Az ijesztő előrejelzések szerint hazánkban tovább csökken a munkaképes korú népesség, ami még feszítőbbé teszi a nyugdíjkérdést. De nemcsak ez a baj. Leginkább attól szenved az ország, hogy az elmúlt nyolc évben kifosztották, s az előző kormány minden tekintetben szétdúlt csatateret hagyott utódjára. A szocialistáktól megörökölt költségvetésben lyukak tátonganak, a „meglepetéscsomagokból” milliárdos tételek gurulnak az asztalra – csak legyen, aki végigszámolja az elherdált forintokat. S persze azt se feledjük: miközben a Fidesz-kormány számba veszi a teendők sorát, itthon és a nagyvilágban finnyáskodók hada figyeli szándékait és cselekedeteit.
A kármentés részeként még a nyáron nagy elhatározásra szánta rá magát a kabinet – igaz, nem egyedül –, Lengyelországgal és másik hét uniós társával azzal fordult az Európai Unióhoz, hogy Brüsszel engedélyezze a magánnyugdíj-pénztári befizetések elszámolását az államháztartási hiány csökkentésére. Ha ez megtörténhetne, az egyben azt is jelentené, hogy ennyivel – azaz a befizetés mértékével – azonnal és ténylegesen csökkenne a hiány, s a befizetés úgy jelenne meg, mintha a nemzet vagyona lenne. Mindez manifesztálódna a hivatalos statisztikában, Magyarország bekerülne az „eminensek” közé, megítélése kedvezően változna, a piacok felderülnének, a bizalom megerősödne és így tovább – ismerjük a nagyhatalmú pénzvilág bejáratott mechanizmusát.
Csakhogy Brüsszelből nem érkezett egyértelmű válasz; úgy tűnik, hogy az EU keményen körülfalazta magát, s nem óhajtja a kedvezményeket csak úgy elajándékozgatni. Az unió elzárkózott Magyarország és a többi tagállam kérése elől, hiszen csak a deficiteljárástól való mentességet ajánlotta a kérelmezőknek. Azt viszont már nem engedélyezte, hogy a hivatalos statisztikákból is levonhatók legyenek a nyugdíjreform költségei, aminek eredményeképpen a deficit akár másfél százalékkal, az államadósság pedig tíz százalékponttal is mérséklődhetett volna a piacoknak oly fontos hivatalos kimutatásokban.
Most aztán elmélkedhetünk, hogy miként is állunk. Vélhetően ismét szembesülnünk kell a fájdalmas felismeréssel, hogy az unió olyan, mint egy várfal, meg kell mászni – izzadva, verítékkel, igen-igen nagy lelki munícióval felvértezve. Továbbá azt is tudomásul kell venni, hogy az érdekharcok küzdőterén mások – mert nagyobbak, mert nem sújtotta őket a kommunista diktatúra, mert történelmüket a szerencse csillaga vigyázta – sokkal jobb érdekérvényesítő pozícióban vannak.
A reálpolitikusok mindezt nemcsak hogy naponta mérlegelik, de gazdaságdiplomáciai stratégiájuk részévé teszik. A Fidesz-kormány felmérte, mit honnan várhat. Tisztában van azzal, hogy – például – Brüsszel üzengethet és fenyegethet a jegybankelnök megkurtított fizetését kifogásolva, vagy fanyaloghat a bankadó hazai bevezetéséért neheztelve – még akkor is, ha ezt a nagyokkal nem, vagy csak igen óvatosan és körültekintően teszi meg.
De természetesen az sem lehet kétséges, hogy a később csatlakozó, boldogtalanabb államok sem esélytelenek az érdekérvényesítésre. Gazdasági-történelmi gyökereik hasonlósága és közös fellépésük ereje folytán joggal remélhetik, hogy új arcukat mutathatják az uniónak.